Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: A két Lenkey
kellett vetkőznie, s a katonák egy zsákból marékszámra szórták rájuk a kellemetlen szagú mérget. Aki éppen nem volt nekik szimpatikus, estig köpködhette a bolhaport, de végre nyugodtan alhattak. Egyik reggel, amikor éppen a tizedes volt szolgálatban, Lenkey Károly utána szólt:- Tizedes úr! - mondta titokzatos arccal. - Adnék húsz forintot, ha segítene nekem.- Kicsoda az úr, hogy ilyen sok pénzt ígér nekem? És miért?- Lenkey Károly őrnagy, vagy ezredes, ahogy kívánja.- Az én nevem Kari Grüber - mutatkozott be ő is. - Maradjunk a Lenkey úrnál. Szóval mit kell szereznem?- Hírt. Azt mondják, itt van az öcsém, Lenkey János. Tábornok volt a magyar hadseregben. Valahol itt kell lennie...- Csak nem az az őrült tábornok a negyvenkilencesben?- Őrült? Gondolja meg, mit beszél, tizedes!- Nekem mindegy, csak mondom, hogy van ott egy magas, vékony ember, azt mondják, Galíciában volt huszárkapitány. Azért nem tudták kivégezni a többivel, mert megőrült.- Istenem... János... - szürkült el az ezredes amúgy is sápadt arca. - Mi történt vele?- Nem tudom, nem is az én dolgom. Én csak egy éjszaka voltam őrségben a cellája előtt, de nem is kívánkozom oda többé... Délután Perczel zavartan ült le Lenkey mellé az ágyra, és barátságosan átfogta a vállát.- Kint voltam a kantinban és német tisztekkel beszélgettem, Károly - mondta halkan. - Kérlek, légy erős! Él az öcséd, itt van a közelünkben. Nem végezték ki, mert...- Tudom, megőrült szegény. A negyvenkilences cellában őrzik.- Igen. Sokat töprengtem, mit tehetnénk érte, de...- Látnom kell őt, érted? Bármi áron! - ugrott talpra indulatosan Károly. - Semmit sem hiszek el addig, amíg nem beszéltem vele. Nem lehet igaz, hogy megőrült.- Csillapodj! Megpróbálom elintézni, hogy bejussunk hozzá. Én is veled tartok. Ha van egy kis emberség a profoszban, nem tagadhatja meg az engedélyt. Három nap múlva két katona jött értük. Egyenesen a negyvenkilences cella elé kísérték őket. Hamarosan megérkezett Urticka, meg Böhm főorvos is, és megnyílt a szánalmas cella ajtaja. A főfoglár mintegy bocsánatkérően nézett Lenkeyre, és így szólt:- Sajnálom, kapitány úr, hogy ilyen szánalmas körülmények között kell viszontlátnia az öccsét, de mi nem vagyunk berendezkedve a betegápolásra. Kórházba kellene vinni szegényt. - Aztán észbekapott, hogy az orvos is osztrák tiszt, s biztos, ami biztos, gyorsan hozzátette: - Mert ugye, az ellenség is csak ember...- Mi megvárjuk Önöket itt, a cella előtt - mondta az orvos. - Bízom benne, hogy az Ön jelenléte jó hatással lesz a betegre. Károly és Perczel Antal tétován léptek be a helyiségbe, János az ágyon feküdt, nyakát a láváiét vasán nyugtatta. Olyan ágy volt ez, amelyhez le lehetett bilincselni a beteget, ha dühöngött. A nyakát is vasbéklyóba helyezték, így aztán magán kívül semmiben sem tehetett kárt. De már nem is volt a cellában semmi, amit összetörhetett volna. Az ablaktáblák üveg nélkül tátongtak, a kis vaskályha csövek nélkül, széttörve hevert a sarokban egy összetört szék társaságában. Mosdótál helyett egy dézsára emlékeztető kis faedény árválkodott a fal mellett. Szennyes víz büzlött benne. A koszos, mocskos padlón szakadt alsónemű, ételmaradék, és a mosdatáshoz használt koszos rongyok hevertek. A tábornok mintha észre se vette volna, hogy rajta kívül tartózkodik még valaki a cellában. Új Hevesi Napló 19
