Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: A két Lenkey
Meztelenül, összezsugorodva feküdt üres szalmazsákján, s a vas mélyen belevágott sebes, vérző nyakába. Szemét a mennyezet egy pontjára szegezte, mintha ott látott volna valamit.- János, drága öcsém! Én vagyok itt, Károly, a bátyád - lépett közelebb az ezredes. - Nem ismersz meg? Mintha nem is hallotta volna, tovább bámulta a mennyezetet. Üres tekintete sem fájdalmat, se más emberi érzést nem árult el. Károly betakargatta az ágy végében heverő durva lópokróccal, de rögtön lerúgta magáról a takarót.- Istenem, adj erőt a szenvedőnek! - fohászkodott a bátyja, s elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. - Hogy lehet egy embert ilyen állati sorba taszítani, hiszen a kutyámat is szégyellném ilyen mocskos ólban tartani!? János, egyetlen öcsém, az ég szerelmére, felelj, vagy csak ints, hogy megértetted a szavaimat! De János nem felelt és nem is intett. Aszott keze mozdulatlanul pihent múmiává sorvadt teste mellett, és megszállottan bámult a magasba.- Látod, barátom, ez az ember néhány hónappal ezelőtt még a legigazabb harc dicső tábornoka volt - fordult Perczelhez. - A bátyád seregének legjobb lovas parancsnoka... Most élő halott, a szavaimat se érti. Nézd a testét: nincs olyan porcikája, amelyet ne borítanának gennyedő, mély sebek! Senki se szánja meg, senki se kötözi be? Hát mondd: emberek ezek?! Látom, őt erre ítélték, hogy élve rothadjon el ezen rozzant vaságyon. A társai legalább emelt fővel, büszkén haltak meg, a nevüket följegyzi a történelem... Ő nem érdemelt volna ugyanilyen dicsőséges halált? Ó, te magasságos ég, hát itt már az Isten se ismer igazságot?! De ne félj, öcsém - fordult ismét János felé - megszabadítalak, ha addig élek is! Nem tűrhetem, hogy egy Lenkeyt így meggyalázzanak! Perczel látta, mint szökik a vér barátja arcába, s komor tekintete valami ütleget keres. Megragadta hát a karját, és nyugtatgatva kifelé vonszolta.- Nyugodj meg, Károly, az öcsédén már úgysem segít, ha magadra haragítod a profoszt! Majd eljövünk máskor is, amikor jobb állapotban lesz János, meg te is higgadtabb leszel.- Higgadtabb? Hát nem látod, mit művelnek vele? A főporkoláb és az orvos vajmi keveset érthetett a magyar szóból, de az emelt hang nyugtalanította őket. Beküldték hát az egyik őrt, nézze meg, mi történik. Amint belépett a katona, János - akár egy védtelen állat - fölült az ágyon, vékony karjával hadonászni kezdett, és mutáló fejhangon kiabált:- Gyilkos! Gyilkos! Az ördög küldte. Megette az ebédemet. Megszúrt. Megöl. Nem akarok fürödni! Nem akarok fürödni! Mindenkit megöl. Meghalt Károly. Nem én öltem meg, te vagy a gyilkos! Serafina, segíts! Senki nem segít... Istenem...- Uraim, fáradjanak ki! - mondta az őr. - Letelt az idő.- Menjünk, Károly - vonszolta magával Perczel -, majd máskor is eljövünk.- Istenem, miért hagyod így szenvedni szerencsétlen testvéremet? - tört föl az ezredesből a keserűség, és ökölbe szorult a keze. - Szólítsd inkább magadhoz, de ezt ne tedd vele! Böhm doktor látta, mennyire fölkavarta Lenkeyt öccse reménytelen állapota, magával vitte a várispotályba, és beleerőszakolt valami nyugtató folyadékot.- Tudom, nem könnyű elfogadni a változtathatatlant, kapitány úr _ mondta a főorvos -, de jobb, ha tudja: az öccse gyógyíthatatlan beteg. Én igazán mindent megteszek, amit a szabályzat, meg a várparancsnok úr megenged, de sajnos... - és széttárta a karját.- Miért nem küldik kórházba?- A törzshadbíró úr fölterjesztette a kérelmet Haynau táborszernagy úrnak. Ha engedélyt kapunk rá, átküldjük a nagyszombati katonai otthonba. De az állapotán ez sem 20 X. évfolyam 10.szám — 2000. október
