Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVIII.

- Állok ott kővé dermedve, számolom a szarvasokat. Sok volt. Mit tudom én, mennyi, de sok. Lassan mentek, de felfelé. Már majdnem a gerinc alatt voltak, amikor eszembe jutott, hogy mit lesek én itt, mint egy béna koldus, hiszen én már vadász vagyok, vállamon a puska, a sajátom, hiszen én ebből már lőhetek is, ha akarok. No meg, ha tudok. Ettől aztán úgy elkezdett lötyögni a szívem, hogy ugrált bele az ádámcsutkám is. Közben a legelső már át is bukott az élen, a többi meg lassan utána. Gyorsan kifundáltam a haditervet. A túloldalon fiatal vágás van, ezek oda mennek csipegetni. Szelem felőlük fúj, én itt felmegyek az élre, és onnét majd meglátom, hogy mit tehetek.

Nekiugrottam az oldalnak, s mint a zerge, nyargaltam felfelé. A feléig. Mert ott elfogyott a szufla, s úgy lihegtem, hogy azt hittem, elájulok. Mondom is magamnak: ne te ne! Nem lesz ez így jó, mert ha fentről lőnöm kell, nem bírok, mert úgy remegek. Lelassítottam és nyugtattam magamat. Óvatosan tipegtem, nehogy észrevegyenek. Ott voltak. Úgy, ahogyan gondoltam. Már ennek is nagyon megörültem.

Hej, ha most látnának a cimborák! Egyedül vadászom. Szarvasra. Ó, Istenem, de régen is vágyakozom már erre! No, ahogy ezeket végiggondoltam, látom ám, hogy a szélén ott áll egy olyan kisebbforma magában. Az nekem jó lenne - villan át az agyamon. De messze volt. Közelebb kellett lopakodnom. Visszabújtam a domb mögé, s a gerinc alatt közelebb csúsztam vagy harminc métert. Megint kilestem cs láttam, hogy innét már menni

fog a dolog. Innentől már nem igazán emlékszem pontosan, hogy mi hogyan történt, de odasimultam egy vastag fához, azután meg leültem, a térdemre támasztottam a könyökömet, s megcéloztam a lapockáját. Oltári szerencsém volt. Ugyanis idegességemben elfelejtettem kisnellerezni, s a dörrenés pillanatában jutott csak eszembe, hogy mi a fene lelte ezt a ravaszt, de nehezen sül el. De elsült, a szarvas meg szegény ugrott kettőt, és eldőlt. Jaj, Istenem! Ezt meglőttem - mondom magamnak, de úgy remegtem, hogy felkelni sem bírtam. Ültem ott vagy negyedórát biztos. Rágyújtottam, s amikor a cigaretta végéhez tartottam az öngyújtót, akkor láttam, hogy remeg a kezem. Úgy ugrált a láng, mint karmester kezében az a vezénylöpálca. Aztán odamentem, megsimogattam, és nagyon örültem. Életem első nagyvadja feküdt a terítéken. Ezek után, ahogy tőletek láttam, hozzákezdtem a zsigereléshez. A hátizsákhoz letámasztottam a kiürített puskát, elővettem a késemet, odaléptem az ünő farához, és egy erőteljes mozdulattal hanyatt fordítottam. Mind a négy lába maga alá volt húzva.

Amikor fölé hajoltam és a kés már a hasfalán volt, hogy belevágok, az a szerencsétlen pára - persze, akkor már rég eszméletlenül, de még a benne pislákoló élet,

14

X. évfolyam 10.szám — 2000. október