Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVIII.

vagy inkább ösztön utolsó leheletével, lendületével, mind a négy lábával, irtózatos erővel kirúgott. Mintegy az utolsót rúgta. Ezzel szegénynek vége is lett.

De azt hittem, hogy nekem is. El tudjátok képzelni, ahogy ott állok fölé hajolva, komoly terpeszállásban, kezemben a késsel, hogy életem első vadját kizsigereljem, amikor az tiszta erőből, teljes lendületből élete legutolsó mozdulatával engem megrúg. De nem akárhol. Ott. Pont ott. Telibe kapta. Ahogy felüvöltve kihomorítottam, azzal a mozdulattal repült ki kezemből a kés, de jobb is, mert a következő pillanatban mindkét kezemmel a rúgás helyére kaptam, majd összegörnyedve eldőltem és ott nyüszítettem a szarvasom mellett. Fetrengtem kínomban, még a hasam is hasított bele, s először bizonyisten arra gondoltam, hogy de jó, hogy már van két szép gyerekem, mert akkor azt hittem - de komolyan ám -, hogy nekem, legalábbis abból a szempontból visszavonhatatlanul végem van. A szememből dőlt a könny, hányingerem volt, és legalább két percig nem bírtam lábra állni. Ugye, előttetek a kép? A lőtt szarvas, meg a vadász. Ott párhuzamosan egymás mellett. Azzal a különbséggel, hogy neki már nem fájt semmi. Nem úgy nekem. Amikor végre felültem könnyek közt bár, de röhögtem kínomban. No, mondom! Még szerencse, hogy ezt nem látta senki. Evekig nem mertem elmesélni senkinek, úgy szégyelltem magam. Ez így történt. Szó szerint. Az első nagyvadam revánsot vett. Csaknem agyonrúgott. De bosszút állt, az biztos. Keményen. Azóta minden zsigereléskor eszembe jut ez az eset, no meg az is, hogy egy hétig vizesruháztam a rúgás helyét.

Új Hevesi Napló

15