Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Hufnagl Katalin: Alfonz atya Kodály-könyvéről
Mit rejt ez a könyv? Évezredek történelmét, kultúráját, de mindenekelőtt két szellemi ember gondolatait, világnézetét, szeretetét és bölcsességét. Mindazt, amit az iskolában és a zenei intézményekben elfelejtettek megmutatni Kodályból. Csupán az alapokat felejtették el, amire az egész mű felépült! Helyette kaptunk egy módszert, amit jó pénzért el lehetett adni. Nem vagyok hálátlan, tudom, közben a hallásunk is kifinomult... A nagy Egészből egy kis darabkát. Ebben a könyvben a nagy Egészről és nagy Dolgokról van szó. Mondhatnák erre sokan, hogy igen, de minket a hétköznapok kicsiny kérdései fojtogatnak! Kodály és Alfonz atya tudták, hogy a kicsiny kérdéseket nem lehet megoldani a „NAGY DOLGOK” ismerete nélkül. Jézus azt mondja, először az Isten országát kell megismerni, a többi majd hozzáadatik. Ők tudták, hogy az élet olyan, hogy már az út legelején fel kell ismerni a Legnagyobbat, különben nem tudjuk, hová megyünk! Ez a vékony kis könyvecske több dologgal szembesíthet. Egyfelől könyvtárnyi kötet olvasásába foghatnánk bele, a görög drámáktól egészen a tomista filozófusokig. Újra olvashatjuk az egész Szentírást, természetesen mindezt eredeti nyelveken! Mert az itt olvasható rövid szemelvényekből és párbeszédekből világosan látszik, hogy ez itt csak a jéghegy csúcsa! El lehet képzelni, hogy mi volt Kodálynak és Alfonz atyának a fejében, ha ezekből a századokat átívelő félszavakból értették egymást. Mi, legalábbis azt gondolom, hogy az olvasók nagy többsége, ha két életünk is lenne, akkor sem lennénk képesek megtanulni hirtelen görögül és latinul, s ebben a kötetben szereplő irodalmi és filozófiai művek elolvasásával egy élet alatt nem is végeznénk, de apránként olvasgatva, mondatról mondatra egy új világ tárul elénk. Példát idézek: „Az emberek és én. Csak egyféle viszony lehet köztünk. Vagy egészen intim vagy semmilyen. Azaz, hogy van más is, de az csak átmenő. Ami félig megnyílt, azt egészen megnyitni, lejutni az alsó rétegekig. De ez. csak akkor tudom, ha érdekel az ember: ez meg csak akkor van, ha szeretem.” (Kodály: Napló-szerű túljegyzések, 1906.) Folytatom az idézést. Alfonz atya Kodályról: ,, Jómagam lelkiségére is ő tette a végső pontot. Pedig bencés diák voltam, cserkész lettem, bencés vagyok, voltam katona fogoly büntetőtábori senki, de a vele töltött 30 év mindenhez hozzáadott valamit. ” Ki ismerte ezt a Kodályt és ki ismerte ezt az Alfonz atyát? Ki ismerte azt a szereteten alapuló szellemi és lelki közösséget, ahogy az évtizedek közös gondolkodásának eredményeképp ez a két ember megismerte a világot? Ahogy olvasom, napról-napra többet értek belőle. Az ész megértései igen fontosak, ez az a szint, ameddig a tanulással el lehet jutni, de ha valaki is megreked, az nem lesz több tájékozott, okos embernél, aki az úton megállt. Éppen ez a megtorpanás lesz a legnagyobb vesztesége, mert ésszel csak megérteni lehet valamit, megismerni soha! Ahhoz le kell jutni az „alsó rétegekig”, ahogy Kodály tanítja. Ezek után merje valaki azt mondani, hogy a Kodály-módszer elavult... Korunk rendkívül okos, de ami a bölcsességet illeti, teljesen idióta! Itt két bölcs ember gondolatai tárulnak elénk. Kodály és Alfonz atya bölcsen szemlélték azt a torz világot, amelyben éltek. Tudták, hol a helyük, mi a dolguk. Volt méltóságuk, mert volt igazodási pontjuk. Volt Istenük! Az igazságot sosem féltek kimondani. Bárhol nyitjuk ki, egész nap meditálhatunk, néha akár ilyen kétszavas mondatokon: Hominem quaero! Embert keresek! (Diogenész VI.2.50.) Kodály értelmezése: „ Úgy látszik, hasonló körülményeket látott maga körül, mint mi. Ma nagyon elfáradna a keresésben! Hogyan züllhet le ember annyira, hogy arra érdemeseket nyugodtan tönkre tesz. ” Diogenész problémáját éppen az ötvenes évek elején 50 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
