Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Hufnagl Katalin: Alfonz atya Kodály-könyvéről
&f(ottßray/^y^Sata/t-n (y'h/^smx. afrua ^J^ooc/á/y, Áxwiywéwd/ „Deo gratias!” - mondta Alfonz atya, ha valaminek igazán megörült, legyen az valami értékes alkotás létrejötte, vagy hasonlóképpen vidáman kiáltott fel, mikor egy hosszú út után kiszállt az autóból. Ez jutott eszembe először, mikor végre a kezembe fogtam a frissen megjelent Kodály-könyvét. Deo gratias! - hát ezt is megéltük. Alfonz atya hosszú élete során mindig csak akkor szólt Kodályról, ha erre felkérték. Nekünk, szükebb baráti körének is csak akkor szólalt meg, ha annak valamilyen szempontból pedagógiai vagy elvi jelentősége volt. Egyszer éppen a győri rendházban, könyvekkel telezsúfolt szobájában válogattuk a hangzó zenei anyagot egy előadáshoz. Odaküldött a polchoz és én akkor szemtelenül leemeltem egy kis füzetet, amely tele volt feljegyzésekkel. Ereztem, hogy itt nem akármilyen jegyzetekről van szó, de ő egy rövid morgással visszatetette velem, hogy most más a dolgunk. AZ élet ment tovább. Majd egy kora nyári reggelen igen komor hangulatban találtam mise után.:- Te hallottad azt a baromságot tegnap a televízióban, amit Kodályról összehordott valaki? - tette fel a kérdést indulatosan.- Igen, hallottam- És te mit gondolsz erről?- Tudod te azt nagyon jól, hogy mit gondolok, de az senkit nem érdekel. Édes gyerekem, erre nem legyinthetsz! Itt Kodályról van szó, és amennyiben van véleményed, akkor azt erkölcsi kötelességed kinyilvánítani! Ülj le és írd meg! - hangzott az ellentmondást nem tűrő felszólítás. Megírtam. Hazudnék, ha azt mondanám, osztatlan sikert arattam vele, viszont a legfőbb kritikusom, Alfonz atya, Kodályhoz hasonló rövidséggel hívott telefonon:- Jól van. Ezt vártam tőled - majd letette a kagylót. Mindjárt kiderül, miért mondom el mindezt. Nem hagyott nyugodni, hogy látszólag semmi hajlandóságot nem mutat egy Kodályról szóló könyv megírására, pedig ha valakinek volt mit mondania róla, az éppen ő volt. Akárhányszor provokáltam, mindig falba ütköztem. Egyszer aztán összeszedtem minden bátorságomat és saját módszerét vetettem be:- Tudod, Alfonz bácsi, én nem értelek. Nekem arról prédikálsz, hogy mi az én erkölcsi kötelességem, de neked is van ám erkölcsi kötelességed! Megírni Kodályról mindazt, amit lehet. Az Atya felkapta erre a fejét és felkiáltott:- Az iskoláját, miből lesz a cserebogár! - de azért a mosolygós szeméből kiderült, valójában nem haragszik. Egy napon baleset érte, s frissen operált lábával szobafogságra volt ítélve.- Most mit csinálsz? - kérdeztem a telefonban.- Mit csinálnék? Járni tanulok - volt a kurta válasz. Másnap meglátogattam. Amikor cellájába léptem, már láttam az arcán, hogy valami meglepetést tartogat. Nem tévedtem! Na, ülj le az íróasztalomhoz. Találsz ott valamit. Olvasd: „Mi mindenre emlékezett Kodály? Kedves Barátaim!” - és ott volt már a bevezető, s az első fejezet kézirata. Ennek több mint öt éve, s most végre mindenki a kezébe foghatja és olvashatja! Új Hevesi Napló 49
