Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Imre László: Irodalom és küldetés
a Beöthy Zsolt, sőt Toldy Ferenc óta kötelező hagyományfolytonosság miatt) fontosnak és érdekesnek mutatkozik az, hogy mi is történt a múlt századok egy-egy sorsfordító pillanatában (pl. miképpen alakult ki magyar szellemi élet az 1920-as években Erdélyben). Sokan már csak eme meggondolásból is értetlenkedve fogadják „a szerzőt feledjük el” ellendogmáját. 4. Tagadhatatlanul meglapul itt a mélyben valami az örök ellentmondani szeretés (nem mindig valami magasrendű) reakciójából. E sorok írója például a 60-as évek végétől (amikor az akkor „leidealistázott” Skolvszkij prózaelméletét eredeti, 1925-ös változatában reveláció erejű olvasmányként tartotta számon) például gyakran érezte szükségét annak, hogy az orosz formalistáktól tanult epikai modellek kedvéért elemzéseiben háttérbe szorítson politikai, társadalmi kérdéseket (nyilvánvalóan belecsömörölve a mindig mindent az osztályhelyzettel magyarázó, korlátolt irodalomértelmezésbe9, s bátornak és okosnak vélte magát, amikor „szövegek párbeszédét”, valamely mű idézet, paródia és reminiszcencia elemek révén előálló bonyolult szövegszerűségét állította a középpontba. De 1985 után ezt egyre kevesebb kedvvel tette, mert azt kellett tapasztalnia, hogy a nemrég még kárhoztatott „formalista” megközelítés kedvéért most meg egy másik, a korábbival ellentétes egyoldalúság terjed el. (Ámbár, legyünk igazságosak: amiképpen a 60-as, 70-es évek legkülönb, akár marxistának is mondott irodalomtörténészei sem feledkeztek meg sosem a „szöveg”-ről, a „formá”-ról, mint autonóm művészi világról, éppúgy a hermeneutika, a dekonstrukció, a recepció-esztétika stb. legkiválóbb művelői sem mellőzik a történetiséget, a jelentést.) Mindezek után talán megsejthető, miért is remélheti úgy valaki, hogy az itt következő tanulmányok érdeklődésre tarthatnak számot. Hiszen nagyon régen íródtak (az Illyés verselemzés 1971-ben jelent meg). Érdemes-e egyáltalán újraolvasni őket? S ha igen, miért? 1. Talán azért, mert bizonyos szóba kerülő területeken (Veres Péter belletrisztikai értéke, Makkai Sándor regényírói szerepe, Reményik igazi helye, Németh László életművének több dilemmája) a kutatás azóta sem jutott megnyugtató megoldásokhoz, illetve évek-évtizedek során nem vagy keveset írtak róluk. 2. A rendszerváltás előtt született írásoknak sajátos, „olvasástörténeti” érdekessége is van. Megmutatják, hogy a 70-es vagy a 80-as években mivel szemben kellett (lehetett) „védeni” Reményiket vagy Németh Lászlót. A korabeli olvasói (és értelmezői) beállítódás dokumentumai lehetnek ezek a tanulmányok, melyek egy adott irodalompolitikai helyzetben igyekeztek megszüntetni vagy szükebb kőire korlátozni bizonyos tabukat, anélkül, hogy a teljes igazság valamikori kimondásának reményéről lemondtak volna, sőt azzal a megfogható szándékkal, hogy ha egyelőre nem is nevezhető minden néven, de az irány, amely felé haladni kell, megjelölhető. (Azaz az elemzésben többnek kell lennie, mint amennyi betű szerint benne van). 3. Az itt következő cikkek ezen túl szerzőjük „makacsságodról is tanúskodnak. Ha akkor, úgy most sem gondolja úgy, hogy Makkai jelentős regényíró volna, hogy Reményik a kor legkiemelkedőbb géniuszai közé tartozik, stb. Vagyis: a rendszerváltás előtt jóval próbálta meg (a körülményekhez képest) rehabilitálni (vagy legalábbis valamilyen mértékben az irodalmi emlékezetbe visszahozni) őket, viszont sem 1989 utáni időnkénti túlértékelésüket nem fogadva el. Ennek szellemében van egy kis baja e sorok írójának napjaink Márai-kultuszával is. Nyilvánvaló, hogy szükségesek az erőfeszítések megismertetésére és méltánylására a négy évtizedes tilalom után. Ám a jóvátétel buzgalma túlzásokra ragadhat: nem bizonyítható írói nagyságot tulajdonítva neki. (Jellemző, hogy rendre osztályhelyzetében, polgár voltában, társadalmi beállítódásában ismerik fel kivételes 38 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
