Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Imre László: Irodalom és küldetés
példáiban, mondjuk Makarenko esetében, akiről nem kényszer hatására írt megbecsüléssel Németh László) Tolsztoj utópikus jellegű pedagógiai törekvéseire. Másfelől viszont egyáltalán nem arról volt szó, hogy tartósan össze lehetett volna téveszteni a sztálinista diktatúra által propagált, legtöbb esetben művészieden (s a politikai gyakorlat folytán nyomban hazugnak bizonyuló) szocialista realista müveket a kultúra legnagyobbjainak „küldetéses” alkotásaival, hiszen nagyon hamar szembeötlővé vált az etikai és intellektuális, de leginkább a művészi differencia. Azt azonban igenis jelenthette ez az összefonódás (bár az értékrend jócskán megváltozott már a 60-as, 70-es évekre, hiszen Illés Béla és Zalka Máté helyett Déry Tibor, Németh László és Illyés Gyula, Fagyejev helyett Thomas Mann és Dürrenmatt lett a középiskolai kötelező olvasmány), hogy a 80-as és 90-es évekre éppen a legújabb és legszínvonalasabb ítészek körében tartós ellenszenv képződött meg a küldetéses irodalommal szemben. Természetes, sőt logikus fordulat volt ez már csak azért is, mert a megelőző nemzedék (amelyhez e sorok írója is számítja magát) szintén érezte az aránytalanságok és igazságtalanságok jóvátételének fontosságát, s már korábban igyekezett lehetőleg minél többet megtenni (tanári vagy folyóirat-szerkesztői munkájában) annak érdekében például, hogy Weöres Sándornak vagy Tandori Dezsőnek ne „megtűrt” szerep jusson a magyar költészet történetében. Igaz, inkább csak közvetett polémiát jelentett ez a felfogás (például e sorok írója részéről 1973-ban megjelentetett kismonográfiája a Kortársaink sorozatban az újholdas Rákos Sándorról), mely a nem politizáló irodalom létjoga mellett érvelt. Talán történelmi, talán egyéb okok vezettek el oda, hogy mégsem vált mindenki a küldetéses irodalom elutasítójává a 90-es évekre. Minderről nem néhány mondatos, eligazító megjegyzést, hanem vaskos könyvet lehetne (kellene) írni, de néhány megfontolás már most figyelemre méltatható: 1. Furcsa módon sokaknál éppenséggel nem az iskolában-egyetemen tanult szocialista jelszavak továbbéléséről volt szó, hanem pontosan ellenkezőleg, az azokkal szemben kialakított, a majdnem tiltott olvasmányokból, családi instrukciókból, jobb tanárok titokban elejtett szavaiból összeálló felfogásról, amely a népi írók, a kisebbségi sorba jutott magyar kultúra, az üldözött (majd később inkább csak háttérbe szorított, illetve becsmérelt) kereszténység, a magyar tradíció nevében valami magasrendű missziót tulajdonított az irodalomnak. Tehát nem „szocreál” maradvány volt ez, éppen azzal szemben mozgósító, a ,jobbak összeesküvésé”-t talán kamaszos lázzal megsejdítő (nem heroikus, inkább passzív rezisztenciával jellemezhető) szellemiség inkább. 2. A közéletiséget mereven elutasító „fordulat” ellen hat (minden bizonnyal) egyfajta minőségérzék is. Akik annak idején úgy tapasztalták, hogy az irodalom legnagyobbjai közül sokan (Dantétől Zrínyiig, Dosztojevszkijtől Petőfiig) nemzetileg, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg, vallásilag „elkötelezett” művekkel jutottak az esztétikai tökéletesség csúcsaira, nehezen tudják elfogadni az „ellendogmá”-t, hogy t.i. a politikum, a közösségiség eleve gyanakvással kezelendő. Tisztában vannak ugyan azzal, hogy a nácizmus és a sztálinizmus iszonytató figyelmeztetés az osztályharcos és a faji jellegű „közösségiség” veszélyeire nézve, ám még ezek után sem vélik úgy, hogy a közéletiség, a „népben-nemzetben” való gondolkodás valamiféle teoretikusan is igazolható hiba volna. (Tehát csak érzelmi alapon utasítható el.) A minőségérzék tiltakozása itt annyit jelent, hogy az idézett nagyságok (és mások) ismerete folytán nem fogadható el axiómának politikum, embernevelő elhivatottság, valamint művészi nagyság egymást kizáró volta. 3. Működik egy igen tág értelemben vett történetiség, történelmi érzék is (adott esetben művelődéstörténeti szempontrendszer alapján), létezik valamiféle általános és nemzeti hagyomány iránti vonzalom, melynek jegyében (nem marxizmus, még csak nem is Új Hevesi Napló 37
