Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVII.
B üLckaljai ösvényeken XXVII. Jobbról a fenyves irányából hallok valamit. Először csak finom reccsenést, majd szinte azonnal határozott lépések zaját, ahogy a hóban roppannak, huppannak a nehéz lépések. De mi ez! - kapom oda a fejem, mert már összemosódik a lépések zaja, a hang egyre erősödik, s már zúg, szinte sistereg a fagyott tetejű hó. És már látom is, ahogy a fekete gombócok kibújnak a sűrű fenyves szélső fái közül, és szaladnak a szóró irányába. Egyenesen ráfutnak a szóróra. Egyetlen hatalmas fekete foltnak látszanak. Malackonda. Mozdulatlan maradok, s amikor már mind túrja a szóró havas avarrétegét, és mindenről megfeledkezve, mohón keresgélik a maradék kukoricaszemeket, csak akkor emelem szemem elé a keresőtávcsövét. Igen. Hat malac és egy hatalmas koca. A malacok is szépen fejlett, gömbölyded, jó húsban lévő, harminc-harmincöt kilogramm körüli, gyönyörű példányok. A koca a szóró legszélén marad, a malacok szétszélednek. Nagy a kísértés. A fehér háttér előtt a gusztusos fekete ördögök kiválóan láthatók. A távcsőben tökéletes célt mutatnak. Ám nem nyúlok a puskáért. Nem őket várom, hanem az öregapjukat. Hátha már ő is útban van. Hátha ő is erre indult, idetart, hátha ő is megérkezik még. Gyönyörködöm a szép kondában. Figyelem, ahogy a nagy átmérőjű körben - ahová széthintettük a kukoricát - mozognak, keresgélnek, turkálgatnak. Időnként egyik a másikat orrával keményen oldalba taszítja, az nagyot nyikkan, majd mintha mi sem történt volna, boldog nyugalommal ropogtatják, csámcsogják újra a maradék kukoricaszemeket. Az öreg koca meg vigyáz rájuk. Nem jön lejjebb, ő csak piszkálgat a szóró szélén, legközelebb a fenyveshez. Időnként felkapja a bozontos, nagy fejét, bele-beleszippantva a levegőbe, meggyőződve arról, hogy nincs veszély a közelben. Ám a szél iránya most is jó, fentről lengedez, s szagunkat lefelé sodorja. Húsz perce tart már ez az idilli, éjszakai előadás, amikor a koca halk morrantására minden malac mozdulatlanná dermed, majd a koca elindul arra, amerről érkeztek. Indulnak a malacok is, az utolsók fürgébben szedik a lábukat, hogy beérjék testvéreiket, illetve anyjukat. Nem ugrottak el, nem ijedtek meg, csak a kocának gyanússá vált valami, talán hallott valamit, vagy valami olyat érzett meg, ami arra ösztönözte, hogy malacait maga mellé rendelve visszahúzódjon a biztonságot jelentő sűrűbe. Többször figyeltem már meg olyat, hogy kiváló széllel várakozva disznó közeledett a szóróhoz. Egyedül, óvatosan, halkan lopakodva. Semmiféle zavaró körülmény nem volt. Nem volt erős, lombot rázó, hangos szél, nem verte eső a leveleket, nem volt általam érzékelt vad a közelben, nem járt napok óta ember a környéken, ám ennivaló még volt a szórón. És mégis, a tápláléktól néhány méterre a bokrok takarásában megállt, és hosszú percekig figyelt. Biztos voltam abban, hogy pillanatokon belül kilép a takarásból, amikor még óvatosabban, mint ahogy érkezett, visszahúzódott, és eltűnt. Mint a kámfor. Ez általában egyedüli, több éves, komoly kan esetében fordult elő. Ezért is volt az, hogy kissé csalódottan, ám hosszasan töprengtem azon, hogy miért is nem juthattam lövéshez. Hogy én ronthattam-e el valamit, hogy én vagyok-e mindennek az oka. De nem, hisz’ én nem mozdultam, engem meg nem hallhatott, még levegőt is hangtalanul, nyitott szájon át vettem. És mégis. Mégis ott állt, s mintha valamin töprengett, gondolkodott volna, 10 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
