Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVII.
Mintha valami olyan dolgot érzett volna meg, ami számára - legalábbis emberi ésszel - nem megmagyarázható, de valami balsejtelmes, kellemetlen érzés, valami idegen vibrálás vett rajta erőt, s mindez arra sarkallta őkéimét, hogy visszavonuljon. De nem nagyot fújva, nem elugorva, még csak nem is sietősen kocogva. Nem. Hangtalan észrevétlenséggel, amúgy „lábujjhegyen”. A legnemesebb gének által átörökölt kiváló ösztönök, az évek során olyan finom idegrendszert fejlesztettek ki nála, ami olyan jeleket is fog, amit az ember talán nem is ismer. Mindenesetre a praktikum oldaláról, és az általában tapasztalt gyakorlat vonatkozásában magyarázatot, logikus, emberi ésszel kigondolt és megfogalmazott szakszerű magyarázatot én minderre nem találtam. A kocának és a malacoknak a távolodó szöszmötölését még percekig hallottam a fenyvesből, azután újra csend lett. Kiürült az imént még oly népes szóró, s újra kezdődött a feszült, de reménykedő várakozás. Hej, de kíváncsi lettem volna most Diána istenasszony arckifejezésére! Mert bizony az ő kegyes jó szándéka nélkül elücsöröghetek én itt hetekig is lövéshelyzet nélkül. Arra lettem volna nagyon kíváncsi, hogy hogyan értékelte az iménti helyzetet - mármint azt, hogy elengedtem a malacokat. Hiszen egy szép, közel negyven kilogramm körüli malac jó lövéssel való terítékre hozatala is igen szép vadászélményt jelent. S ha nekem ez lett mára kirendelve, felkínálva, és én ezt nem fogadtam el, azaz nem lőttem meg az egyik malacot, könnyen lehet, hogy Diána alaposan megorrolt most rám. S ha valóban így van, hát járhatok én akkor ide jó sokáig, amíg megint pártfogásába vesz, és vadászszerencséhez juttat. Ám az is meglehet, hogy pozitívan értékeli a történteket, s magában úgy gondolja, hogy ez a jámbor, félig fagyott Nimród nem puskázott bele az utánpótlást jelentő malackondába, hanem higgadt önmérsékletet tanúsítva, nyakasan kitart elhatározása mellett, s ezt a szívósságot, ezt az eltántoríthatatlanságot majd valamilyen formában megjutalmazza. Nagyon bíztam ebben, de hát az ember sohasem tudhatja, hogy odafent hogyan vélekednek ezekről a dolgokról. Mert egyszerűen elintézhetik azzal is, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Akkor aztán leshetek. Mos már ugyan mindegy, ez már vissza nem fordítható, a malacok ide ma már nem jönnek vissza, az biztos. Messzire elkalandozó gondolataimból puskadörrenés ránt vissza ide a deres-havas erdei magaslesre. Talán a szomszéd társaság területéről jöhetett a hang, de nem lehetett túl messze, mert még mintha a becsapódást is hallottam volna. Persze ebben a tiszta, hideg időben könnyen megcsalja az embert a hang. A lövés irányában, a műút túloldalán, fenn a gerinc alatt, nekünk is van egy társasági szórónk. Evekkel ezelőtt a fővárosi művész úr igen szép süldőt lőtt ott, az egyik vadásztársunk vendégeként. A havas tél az, ami elárulta, hogy a művész úr nem hibázott. Mert a lövés magyarázata akkor így szólt. Pedig a valóság de nagyon más volt! Véletlenül cserkeltem azon az úton akkor, épp a hó, a nyomok tisztán olvashatósága csábított arra, mert szarvas után nyomoztam. Az akkor már vagy másfél hete havas erdei úton bőségesen volt autónyom, hisz a hivatásos vadászunk rendszeresen hordta Új Hevesi Napló 11
