Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)

2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Tölgyesy I. M. Luovika: A Szent Teréz intézet krónikája III.

Kedvesnővérünk elveszítette az eszméletét hosszabb-rövidebb időre. 4-én reggel 6 óra felé a klinikai lelkész kezéből felvette a végső szentségeket. Megújította szentfogadalmait és épületes módon megáldozott. Láthatólag megnyugodott szegény.

február 5-én

reggel xh 4 óra körül csendben, észrevétlenül átszenderült a jobb hazába, az Úr karjaiba, mint aki a jó harcot végigharcolta, és az utat megjárta.

S amikor a romjaiból ébredező Budapest utcáin az első villamos megjelent (az Újpest - Forgács utcai vonalon), kis házunkra rátelepedett a gyász, a tanácstalanság és az egyedüllét. Központunkkal még nem lehetett érintkezni, s megkezdődött a szomorú „interregnum”.

A kórház hullakamrájában találtuk meg másnap, 6-án kedvesnővérünket, itt öltöztettük föl. Ez a nap különben a temetés előkészítésével telt el. Klotild és Róza nővér a temetőben alkudoztak a sírhelyre (nagy szó volt ez akkor!), Flóra és Ludovika nővérek pedig sorban álltak a koporsóért. Temetett akkor egész Budapest. Hiszen éppen aznap jelentek meg a falragaszok az utcán, hogy a halottakat 48 órán belül el kell temetni. Megrohamozta tehát mindenki az egyetlen működő temetkezési vállalatot a Vas utcában. 500-an ácsorogtunk egész délelőtt, és végül is 3 óra felé 10 koporsót hoztak. Nem is kaptunk mi sem. Ezért, hogy minden eshetőségre készen legyünk, itthon tákoltunk össze hat szál deszkából egyet.

február 7-én

délelőtt kaptunk egy egyszerű fekete koporsót. Vittük a Klinikára. A házilag összetákoltat odaadtuk egy szegény özvegynek. Hogy örült az istenadta, hisz a legjobb esetben csak újságpapírba tudta volna csomagolni szegény urát.

Grácia nővér egyszerű szemfedőt és koszorút készített. Négykerekű kocsin húztuk ki az esztétikáért és ízlésért rajongó jó „Libszténk” koporsóját a Baross utcán át a Kerepesi temetőbe. Akkor kezdték meg a 15. parcellát. Mindenki maga ásta meg hozzátartozójának a sírt. A fagyos földben ez igen nehéz munka volt. Tömegsírba temették a katonákat pap és minden nélkül. Tisztelendő Ágnes nővérünket Sebestyén főtisztelendő úr temette, Szegfű volt a kántor. Két ranolderi és két simori kedvesnővér osztozott a jelenlétével a bánatunkban. A temetés után szomorúan hazajöttünk, Sebestyén urat azonban ottfogta a siránkozók kegyelete. Egyik sírtól a másikig hívták és kérték, hogy szentelje be a halottakat. Étlen-szomjan szentelt szegény egész nap, késő estig, pedig nagyon erős légicsata folyt Budáért.

február 8-a

az árvaság csendességében telt el. Egész nap az Elhunyt életéről, erényeiről és utolsó napjairól beszélgettünk. Libszte híján mindenki a maga ura kívánt lenni, s figyelmen kívül hagytuk az idősebb kedvesnővérek akaratlanul is ellentétes intézkedéseit. Többször elhangzott a nap folyamán: „íme, most láthatjuk, miért szükséges a szolgálónővér!”

Hogy a központtal érintkezni tudjunk, egyelőre reménytelen volt, hiszen arrafelé most folytak a legnagyobb harcok. A Sas- és Gellérthegyet ezen a napon kerítette be a szovjet. Fölfohászkodtunk az Égre, mi is, Boldog Katalin nővérünkkel: „nem tudunk élni édesanya nélkül!” A háború utáni élet megindulásához erős kézre volt szükségünk, akiben van annyi életbátorság, hogy a romokon új élet magvait hintse el. így akadt meg a szemünk a mi jó Lujza nővérünkön, akit egyforma szeretettel vettünk körül valamennyien. Benne egyesült az imádságos lelkűiét Máriája a munkaszeretet Mártájával. Nem várhattunk Buda felszabadulására, a hatóságok csaknem mindennap elintézendő probléma elé állítottak bennünket, ezért azt tettük, amit talán még egy nővérházunk sem tehetett meg, t.i. annak rendje és módja szerint megválasztottuk Lujza nővért szolgálónővérünknek. Megbeszéltük

56 X. évfolyam 6. szám - 2000 június