Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló 2000
<9fa/Uá 2000 A szegénység egy bizonyos fokon túl egyszerűen megbénítja, lebéklyózza az embert. Ha egyáltalán nincs pénzünk, legelőször is nem megyünk sehová. Talán rosszul szoktattak bennünket, hogy egy egyszerű sétának is vannak olyan velejárói, mint hogy betérünk valahová, vagy hogy veszünk egy fagylaltot a gyerekeknek, kényeztetjük őket egy-egy aprósággal. Normális körülmények között ez nem volna szabad, hogy luxus legyen. Ha nincs pénz, nem megyünk boltba vagy piacra se, nem tervezzük meg szabadon az ebédet, vagy nem improvizálunk valami finomat, különlegeset a családnak, mert megláttunk valami frisset, gusztusosat. Főzünk az itthoni spájzban, hűtőn megmaradt dolgokból, és ez az egyszerű tény is visszafogja az embert. Nem szárnyal szabadon a fantázia, még ilyen egyszerű, hétköznapi dolgokban sem, és ez deprimál, túlságosan földközelbe szorít, olyan, mintha valaki erőszakkal földre kényszerítene bennünket. Nem megyünk el újságot venni, könyvet pláne nem veszünk, hiszen annak az árán már egészen jó ebédet lehet főzni, vagy néhány reggelit, vacsorát biztosítani a családnak, színházba, moziba se mehetünk, és így átadjuk a helyünket annak a közönségnek, mely egészen rossz irányba formálja - máris láthatóan itt, Egerben! - a valaha kultúra templomának mondott intézmények repertoárját, azaz ízlésvilágát. Hiányzunk a koncertekről, holott jelenlétünk egészen más produkciókra sarkallhatná a művészeket. Ezt minden színész, zenész és minden előadóművész jól tudja, mégse születik meg egyetlen szolidáris mozdulat, egyetlen gesztus sem, mely visszainvitálná az embert ezekre a helyekre. Enerváltan tudomásul veszi mindenki, hogy ez van, aztán minden megy tovább - unalmasan, érdektelenül, mintha mindez jól volna. A kulturális életet ellaposítja, lesilányítja az unalmas középszer, helyettünk nyilatkozik és cselekszik (jobban mondva pótcselekvéseket végez) a műveletlen, vagy ami még rosszabb, a félmüveit kis senkik hada, és minden nap ugyanazzal a gondolattal, vagy ferde érzéssel zárul, hogy ma se történt semmi. Hogyan is történne, hiszen ahhoz szellemi erő kell, hogy valaki elindítson egy változást, mely felpezsdíti egy közösség érzésvilágát és szellemiségét?! Hogyan is képzeli el egy szűkebb vagy nagyobb közösség szellemi életét éltető, újító gondolatok nélkül? Elgondolni sem tudom. Eger elmúlt másfél évében az a hihetetlen destrukció, melyet a kommunisták uralma véghezvitt, máris jelentős rombolás nyomait mutatja. Irodalmi élet van, mert hiszen írunk, alkotunk és jelen vagyunk, de még inkább jelen tudnánk lenni, ha mindehhez jelentős támogatást is kapnánk, és helyettünk nem az ostoba, tülekedő kis niemandokat reklámoznák városszerte, és nem őket tömnék tele pénzzel, hanem mindez értelmes módon arra fordítódna, amire kell: valódi kultúrára. Eger szellemisége gazdagodna, és mindez kifelé is jobban láthatóvá válna. Az egyébiránt helyileg feltupírozott piti kis eseményekre országos fórumokon a kutya se figyel oda. S hogy miért nem? Mert nem közösségi alkotások. Rendre az „én” villogni akarásáról, feltűnési viszketegségéről szólnak, mások számára semmit nem nyújtanak, hiszen egyfolytában ez üvölt róluk: „ÉN milyen jelentős vagyok! ÉN milyen okos vagyok!” És ezek az alakok soha nem hallják meg, miféle rezonanciákat váltanak ki közönségükből: „Ez milyen unalmas! Ez milyen tehetségtelen!” S hogy ez az egész milyen visszataszító és émelyítő... Egy társadalom fokmérője - ismételgetjük még mindig, akik valaha rendes nevelést kaptunk - többek között az, hogyan bánik az értelmes emberrel. Ez mutatja a civilizáltság fokát, ez vall legbeszédesebben arról, hogy mit is nyújt vezető rétege az r Vlurawáhi fVlandolna Új Hevesi Napló 27
