Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Gyüre Lajos: Tűnődéseim
ráerősítettük a kávára, s ez adta a kosár mélységét. Ezután következhetett a fonás, ami már csak a vesző hajlékonyságán múlott.- Száz szónak is egy a vége: a jó kosár fonásához nemcsak vessző, hanem fortély is kell!! - mondta nagyapám. Tulajdonképpen négy nagy kosárra volt szükség: kettő a pelyvához, kettő pedig a törekhez, hogy míg a tele kosarat kivették a cséplőgép alól, az üreset nyomban a helyére tették, és már abba hullott a csípős, poros pelyva, meg törek. A legjobban az árpa-pelyva szórt, tapadt az izzadt bőrre kegyetlenül. De hát nem is annyira a cséplés miatt voltunk úgy oda a pelyváskosárért, hanem hogy azzal jókat lehetett kosarazni a Kiskanálisban. Micsoda pirosszárnyú keszegeket fogtunk! Térdig süllyedtünk az agyagos sárban, s toltuk a kosarat a kanális egyik partjától a másikig. A felkavart zavaros vízben mindig akadt egy-két sügér, vagy apró keszeg a kosárban. S ha már a vízben voltunk, a fürdés sem maradhatott el. Csapkodtuk a vizet, úgy tettünk, mintha úsznánk, pedig derékig sem ért a víz. Biztattuk a parton állókat:- Gyertek ti is! Olyan meleg a víz, mint a húgy! Nem szégyelltük a szavakat, talán fel se tudtuk fogni, hogy azon van valami kivetni való. Úgy buggyantak ki belőlünk, mint a Liget lankáin feltörő tiszta, gyöngyöző forrásvíz. Ilyenkor csak az esthajnalcsillag vetett haza bennünket, s vittük nagy diadallal az aznapi zsákmányt. Édesanyánk mindig zsörtölődött az apró halak miatt:- Ebből ugyan mit esztek? - de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy süsse meg, mert a kishal is hal.- Finom lesz, majd megláti! Azóta sem ettem ízletesebb falatokat! Pedig úgy tele volt szálkával, hogy alig győztük a kenyeret nyelni hozzá, nehogy a torkunkon akadjanak a szálkacsomók. A szégyellősségre visszatérve most jut eszembe, hogy a tiszteletes asszonyon kívül talán nem is volt senki a faluban, aki elpirult volna egy-egy vaskosabb kiszóláson. Azon sem ütközött meg senki, hogy a nagy tisztességnek örvendő Géczi-család nevét bizony ékezet nélkül ejtették ki, hogy mást ne mondjak: Ondóék sem jártak különbül. De hát minek is jártak volna? Észre se vették. Ugyan minek is tették volna? Hisz nap mint nap ott játszódott le előttünk az élet továbbvitele minden hitelességével. Az öreg Oláh Józsiné élt is az alkalommal, ha úgy adódott, és zavarba hozta a tiszteltes asszonyt. A minap is nagy huncutul mesélte el, hogy új orvas - így mondta - érkezett Kapósra.- Mán urambocsá, úgy hívják, hogy Fink. Persze az ő szájában a szóvégi ’k’ ’g’-re sikeredett. Pedig sose hallott mássalhangzópárokról, meg hasonulásról, hisz csak négy elemit járt, azt is télen. Aztán nagyot kacagott, mikor a tiszteletes asszony félig-meddig korholón rászólt:- Ejnye, ejnye, Boris néni! Azt nem úgy kell mondani.- Hát hogy mondjam, édeském? Ugyan hogy élhet valaki ilyen névvel? Én bizony rögtön elválnék az uramtul, ha ilyen neve vóna! Úgy otthagynám, mint Szent Pál az oláhokot! Aztán szíve szerint rávette a nevetésre, hogy zengett bele a kocsiszín, ahol a lekvárt kavargatták a nagy rézüstben, mindig mozgatva a kavarófát, nehogy a cibere odakozmáljon. Úgy vettem észre, hogy a tiszteletes asszony is, minden tiltakozása ellenére szívesen hallgatta Boris néni kiszólásait, különben nem hívta volna meg minden évben az éjfélbe nyúló lekvárfőzésekhez. Mert a fanyar ízű, menyasszonynak való tótpiros almát termő fán kívül csak a besztercei szilva maradt meg a papiak sovány, labodával benőtt kertjében, de az hálásan, rendszeresen meghozta a maga gyümölcsét. Új Hevesi Napló 17
