Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kovács Zoltán: Márai Sándorra és Cs. Szabó Lászlóra emlékezve
eszembe jutott, hogy mégis van nekem egy „barátom” Londonban, bár ő nem ismer engem. Elhatároztam, hogy felkeresem Cs. Szabó Lászlót. Tudtam, hogy az angol rádió munkatársa; elmentem a BBC székházába. A portás telefonon felszólt az írónak és bemutatkozás után a büfében ültünk le. Elmondtam neki, hogy ő az egyetlen „barátom” Angliában, ezért kerestem fel. Némi vizsgát téve művei ismeretéből, meggyőztem, hogy érdemes szóba állnia velem. Elmondtam, hogy az otthon megjelent könyvein kívül már megszereztem a kint megjelent Ország és irodalom, továbbá a Halfejű pásztorbot c. könyveit is. Irodalomról, Erdélyről, Illyéssel való barátságukról esett szó, aztán életéről, terveiről kérdeztem. Feltettem neki a nehéz kérdést: mikor jön haza? Elkomorodott, rosszkedvű lett. Csak akkor oldódott fel ismét, amikor azt bizonygattam, hogy huszonegy évi távolléte ellenére, neve mennyire benne él az itthoni irodalomban. Elmondta, hogy most jelent meg új műve, Római muzsika címmel. A könyv főszereplőjéről, az 1969-ben eltávozott drága halottjáról, Grúber Mártáról ejtett fájdalmas, vallomásszerű szavakat. Búcsúzás előtt felhívott a szobájába, hogy megajándékozzon új könyve egy példányával. Kértem, hogy dedikálja. Megtagadta azzal, hogy a magyar vámőröknél kellemetlenségem lehet belőle, hiszen ő, mint a BBC munkatársa, idehaza politikailag nemkívánatos személyként van nyilvántartva. Idézte a Magyar Irodalmi Lexikon őt minősítő egyik mondatát, mely szerint „a hidegháború évei alatt nem tudta megőrizni függetlenségét, egyes írásaival bekapcsolódott a szocialista rendszer elleni propagandába”.- Ha otthon maradok, bizonyára megőriztem volna - mondta fanyar mosollyal. A dedikáció elől határozottan elzárkózott. Hiába bizonygattam, hogy én sem lehetnék Londonban mint börtönt ült munkástanácselnök, ha nem enyhült volna meg a légkör. Hajthatatlan volt, nem tudtam meggyőzni. De ígéretet tett, hogy levélben elküldi a dedikációt a lakásomra; ragasszam be otthon utólag a könyvébe. Búcsúzkodva, egy kicsit hosszabban szorította a kezemet, mintha még lenne valami mondanivalója. Amikor megszólalt, éreztem, hogy nehezére esnek a szavak.- Ha elolvastad a könyvemet, ugye, továbbadod a barátaidnak... Mintha a szeme is homályosabb lett volna, nemcsak a hangja. Elérzékenyülve ígértem meg neki, hogy minden barátomnak, ismerősömnek átadom olvasásra. A Waterloo- hídon botorkálva próbáltam átérezni az emigráns író szorongását: kihez jut el a könyvem? — Hányán olvassák? - Mit szólnak vajon hozzá?... Magyar író, akárhány éve hagyta is el az országot, csak magyar olvasóra tud gondolni, és bárhol él, művei visszhangja nélkül keserves reménytelenséget érezhet. Micsoda megalázkodás lehetett neki, micsoda önmegtagadás, írói és emberi büszkeségének félredobása, hogy ilyenformán kelljen olvasókat toboroznia könyvéhez! Hazaérkezésem után az ígért dedikáció megérkezett és beragasztottam a könyvbe, mely több mint háromszáz oldalas Cs. Szabó-esszé (Pár éve itthon is kiadták). Később még pár levelet váltottunk, többek között elküldte az 1976-ban írt Álmatlan éj c. döbbenetes versét. Ennek kísérőlevelében - 1979. november 2. - többek között ezt írja: „Sokat küzdöttem s küzdők, elfáradtam. A test bizony hanyatlik, de koromhoz képest még mindig elég hű szolgám. Csak hát akármilyen hű szegény, az élet rendje szerint lepergőben van a homokórám.” Csekefalvai Szabó László élete végén mégis visszatért egyetlen hazájába. Erdély helyett Sárospatak lett földi porainak végállomása, oda került a világpolgár, aki odakinn is magyar maradt. Amíg ereje tartott, nem engedte, hogy hazajöjjön és találkozzon azokkal, akik miatt el kellett mennie. De a megfáradt vándor hazai földben akart végleg megpihenni. Az 1938-ban megjelent Magyar néző c. kötetének első mondatában Zrínyit idézi: „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé; az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun sincs, hanem Pannóniában.” Szeptember 28-án múlt tizenegy éve, hogy elhagyott bennünket. Új Hevesi Napló 41
