Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - KÖNYVSZELME - Török Ferenc: A „szent művészet I-II.” margójára
visszakanyarodtak a Szókratész előtti görög filozófiához, gondolkodásukban különvált a létezés, a mindennapokba vetettség és a lét, az egyetemes érvényű teljesség. Az ember (a didergő lélekkel élő, az istenhit lecsitult harmóniájára áhítozó ember) került a gondolkodás középpontjába - az ember, aki önnön lényegét kereste. Arról a mindannyiunkban meglévő késztetésről van szó, amely arra sarkall bennünket, hogy valamilyen ideális elképzelést, eszményt alakítsunk ki az emberségről. Mihelyst azonban a valóságos, konkrét ember definiálja az embereszményt, óhatatlanul szembesítődik egymással a valóság és az eszmény. Az eszménynek az a sajátja, hogy - mivel sohasem érhető el, csak közelíthető - színterévé a nagy eszmények vonzástere válik - ez viszont azt a meggyőződést táplálja az emberben, hogy lényének centruma rajta kívül van. Feszítő probléma, hogy az embernek önnön lényegét a létezésben kell keresnie, de csak a létben találhatja meg. Ehhez az embernek ki kell emelkednie a hétköznapiságból és az evilágiságból - csak így körvonalazódhat előtte: miként lehet a létezés hétköznapiságát a Lét ünnepélyes emelkedettségével átitatni; miként lehet az evilágiságot emberre szabottabbra formálni, átalakítani. Mivel az ehhez szükséges hit csak a jövő kifutópályájáról képes magasba emelkedni, egyre nagyobb távlatra van szüksége, következésképp kozmikussá tágul a világ az ember körül, mígnem a bizonyosságot kereső emberi Lét az evilágiságon túl, a transzcendenciában horgonyozik le, s talál megnyugvást, belső békét. Óhatatlanul is Tolsztoj Háború és béke című regénye idéződik fel bennem. Andrej Bolkonszkij sebesülten fekszik az austerlitzi csatatéren. Fizikai értelemben tétlenségre van kárhoztatva, ez a nyugalom azonban segít koncentrálni lelki, szellemi energiáit. Feltárul előtte a kozmosz igézete, Isten közelségébe röpül a gondolat, megszületik benne az istenélmény, az isten eszme. Az ember a maga individuális Létét csak úgy képes az emberi lényeg irányában mozgósítani, ha nem ütközik bele szüntelenül az elmúlás, a halál gondolatába. Ebből következően éppen az örökkévalóság Isten egyik attribútuma: ez sugárzik át az emberbe, és ennek tudata ad értelmet minden erőfeszítésének - távlatot, jövőt, perspektívát nyit a számára. Emberré tevő hitet, vágyat, szándékot és küldetést. Látható, hogy az isteni és az emberi lényeg kölcsönösen áthatja, feltételezi egymást. A materialista ateizmusnak ezért nem sikerülhetett az emberi lényeg közelségébe férkőznie, ezért nem sikerülhetett (erre érzett rá Sartre és József Attila is) az egyéni lét problémáira válaszolnia. E tekintetben nagyon megsínylette az emberiség az 1945 utáni kort: Istent megpróbálták száműzni, mást meg nem tudtak adni helyette. Ezért is hézagpótló és aktuális ez a mű - kívánom, forgassák haszonnal; kívánom, hogy kerüljenek közelebb önmagukhoz. Ady-féle „Isten-kereső lárma” hangjai hallatszanak a lélek mélyén, hadd artikulálódjék az istenség szavakká és érzelmekké, igaz emberi tartalmakká. 78 X. évfolyam 5. szám - 2000 május
