Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - KÖNYVSZELME - Török Ferenc: A „szent művészet I-II.” margójára
KÖNYVÄRMIbB) ''Török Ferenc CM „ őzen} művészet I-n. margójára Tanulmányok az ars sacra köréből és költészetünk szakrális vonulatából Nagy örömmel vállalkoztam a Cs. Varga István által szerkesztett és részint írt Szent művészet 1. Tanulmányok az ars sacra köréből című és a teljes terjedelemben az Egerben élő irodalomtörténész által írt Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából könyvek méltatására. Teszem ezt a lelki rokonság jogán és jussán is, s külön öröm számomra, hogy a második kötet élére Ady Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeménye került - a léleknek egy parányi, de az egész életet kitöltő darabja. Nagyon aktuális hézagpótló műről van szó. Azzá teszi a művészetté érlelt, kristályosuk vallásos élmény élesztgetése, ismert szerzők ismert műveinek új szempontú átvilágítása, és a méltatlanul mellőzöttek feltámasztása papírsírjukból. Nincs szándékomban részletekbe bocsátkozni - ezzel óhatatlanul a fogadatlan prókátor szerepét venném magamra; nálam sokkal hitelesebben tudja ezt megvallani a mű és szerző. Mindezen meggondolásból inkább csak annak az igazolására vállalkozom, hogy valóban nagyon időszerű volt költészetünk szakrális vonulatának a birtokba vétele. Hitem szerint akkor érthető ez igazán, ha a témát történelmi összefüggésekbe ágyazottan veszzük szemügyre. A vallásosság igénye mindig is ott élt az emberi gondolkodásban. Tendenciózusan jól kitapintható tartalmi vonatkozásai hamar körvonalazódtak, formai összetevői és az istenes hangoltság intenzitásának erősségi fokai változtak inkább. A vallásosság három fő tendenciája már a skolasztika idején körvonalazódott: Aquinói Szent Tamás, aki észérvekkel igyekezett alátámasztani Isten létét, a neotomizmusnak; Abélard, aki még inkább az értelemre helyezte a hangsúlyt, a vallásosság modern formáinak; Szent Bernál pedig, aki érzelmileg igyekezett azonosulni Istennel, mindenfajta miszticizmusnak a megalapozójává vált. Az ember önhitten azzal áltatta magát, hogy nagykorúsodása Isten kezének az elengedését feltételezi. Ebből az eszmei talajból hajtott ki és terebélyesedett egyre aggasztóbb méretűvé a pozitivizmus és a materializmus. A tudomány és a vallás, a tudás és a hit útjai egyre jobban elváltak egymástól. Csakhogy ennek során és eredményeként furcsa kettősség állt elő: megtapasztalható világunkat az értelem útján feltérképezték a természettudományok - ez a világ azonban nagyon ridegnek, sivárnak tűnt, az otthontaianság érzetét sugározta. Eddig a természettudósok - maga Newton is - úgy érezték: Isten dicsőségét szolgálják munkásságukkal, hiszen felfedezéseik harmonikus, tehát egy jóindulatú és mindenható Teremtő létét feltételező, a bibliai genezist hitelesítő világképet körvonalaztak. A 19. század végére a tudományok felfedezései a tudományt a vallás ellen hangolták, sőt új frontot nyitott a gyors ütemű urbanizáció és a szocialista tanok ezzel együtt járó teijedése is. Elő kapcsolatot ember és Isten között a művészetek jelentettek - elegendő e tekintetben Adyra, Babitsra és József Attilára hivatkoznom. Filozófusok sokasága törte a fejét a megoldáson: „A tudást meg kellett szüntetnem, hogy helyet adjak a hitnek” - fogalmazta meg Kant korának fő paradoxonét; az igazi kopernikuszi fordulatot azonban Kirkegaard, majd Heidegger jelentette: Új Hevesi Napló 77
