Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kovács Zoltán: Márai Sándorra és Cs. Szabó Lászlóra emlékezve
Amikor elhagyta hazánkat, megértettem, hogy „író és úriember” akart maradni. Naplódban már 1946-ban érzi a veszedelmet: „Az erőszakos hatalom - csábítások és fenyegetések alakjában - mindent elkövet, hogy a szellemi ember jóváhagyását megkapja”. A veszélyt, amely el ől 1948-ban elmenekült, egy évvel korábban így fogalmazta meg: „Nem elég szeretni azt, amit ők szeretnek, megkövetelik, hogy azt is gyűlöljem, amit ők gyűlölnek. Itt válnak el az útjaink.” Tudtam róla, hogy aki úgy él a magyar nyelvben, mint ő, nagyobb büntetést nem is szabhat magára az emigrációnál. „Számomra nincs más haza, csak az anyanyelv” - ezt a vallomást ő véres- komolyán átélte és több mint négy évtizeden át végigszenvedte. 1970-ben Washingtonban kiadott Naplóját olvasva, megragadott az egyik bejegyzés: „Baráti címre elhozta a posta odahaza megjelent s most a kommunista papírmalomban pépessé őrölt könyveim egy teljes sorozatát. A postai bizonylat szerint 13 kiló 50 dekát írtam eddig életemben, ennyit nyomnak m űveim a mérlegen. Ez a súly elgondolkoztat. A jövőben óvatosabb leszek. Mindössze 15-20 dekát akarok még írni, a többi fölösleges.” Elhatároztam, hogy írok neki, bár csak annyit tudtam, hogy Salemóban él. A borítékra ezért a néven és a város megnevezésén kívül csak annyit tudtam írni: „scrittore ungherese”. A levélben az alábbiakat írtam: „Tudatom, hogy a proletárdiktatúra malmai nem minden Márai-kötetet őröltek meg. Az ’összes Márai’ tulajdonosa vagyok, a Nyugaton megjelent műveket is sikerült megszereznem. Alkotójuk távol van, de mégis itt van köztünk és erősíti polgári öntudatunkat, humanizmusunkat. Magam és számos tisztel ője nevében jó egészséget, töretlen alkotókedvet kíván az újesztend őre Kovács Zoltán.” Meglepetésemre, még egy hónap sem telt el, választ kaptam - dicséret érte a százezer lakosú Salerno postásainak: „A ’scrittore ungherese’ köszöni és szívből viszonozza a ’lettore ungherese’ újesztendei jókívánságait. Igaz tisztelettel Márai Sándor.” Ennyi volt a „levelezésünk”. Reá gondolva mindig Mikes Kelemennel társítom: mindketten elmenekültek az állam elől, szívükben magukkal víve a hazát. Ültek a tenger partján, várva, hátha eltakarodnak az országból az idegen hordák. Akiket szerettek, egymás után meghaltak. Egyedül nézték a nagy vizet és aztán ők is - drága magyar szavakat mormolva — eltávoztak. A sors kegyetlensége, hogy ő és számos igaz magyar emigráns társa, nem érhették meg, nem láthatták a hitvány mozgalmi h ősök megszégyenülését. Cs. Szabó Lászlót 1945-ben az új demokratikus kormány kinevezte a Képzőművészeti Főiskola irodalom- és művészettörténet tanárává. 1948 végén ösztöndíjasként Rómába utazott; pár hónap múlva Bóka László államtitkár táviratilag hazarendelte. Felmérve^ az itthoni politikai helyzetet, nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi végre kell hazajönnie. Úgy döntött, hogy külföldi kapcsolatok nélkül is, szegényen és állás nélkül, de kinn marad. 1952-ig Olaszországban élt, azután Angliába költözött. Irodalmi „ismeretségem” vele 1939-ben kezdődött, amikor az Apolló c. folyóiratban olvastam Latin Európa c. esszéjét. Elszédültem a hatalmas tudásanyagot felhalmozó tanulmánytól, mondanivalójának lényege teljesen lény űgözött. Csodáltam: hogyan tudhat élő ember ennyit Európa kultúrtörténetéből. Ettől fogva Cs. Szabó neve az én szellemi értéktőzsdémen magasan jegyzett érték lett. Könyveit megszereztem és számos írásában találkoztam Máraival rokon gondolataival: egy humanista polgár búcsúzik egy haldoklónak vélt kontinenstől, leltározza és gyászolja Európát. Mindnyájan a Berlin-Róma tengely árnyékában szűköltünk. Másfél év múlva én is megkaptam a behívómat. Els ő külföldi utam a Don partjára vitt. 1970-ben először indultam Nyugat felé, valódi külföldi útra, pótolni a pótolhatatlant: az utazás nélkül töltött férfiéveket. Már egy hete egyedül kószáltam Londonban, ámuldozásaim csillapodtával egyre jobban érezve magánosságomat az irdatlan városban. Rokonom, barátom, ismerősöm nem volt, akit meglátogathattam volna. És ekkor MÁRAI SÁNDOR I9OO-I989 40 X. évfolyam 1 .szám - 2000 január
