Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hinni vagy nem hinni?
Ugyanis ezt az igen lényeges pontot támadták: az érzelmi azonosulást a szülőkkel, mely talán a legfontosabb kötelék földi életünkben, földi kapcsolatainkban. Amit otthon tanultunk, arra az iskola, teljes „tudományos” arzenálját bevetve harsogta: Ne hidd el! Nem igaz! És ezzel sok helyen a tekintély kérdése el is dőlt. Ennek egyik káros következménye volt a családok egységének megszűnése, az elidegenedés, a tiszteletlenség, a közönyösség egymás sorsa iránt. S mindez kinek volt jó? Kizárólag azoknak, akik a romboláson, ezen a sátáni művön „dolgoztak”. Egyébként azok, akik ezt a fordított imát tanították az emberiségnek, a saját csapdájukba estek: miután megtanították az embereket mindenben kételkedni, azok elkezdtek bennük is kételkedni, azaz a nihil tanítóiban sem hisz senki. Hatásuk átmeneti, mert hiszen az ego teljes körű leválását hirdetik mindenről és mindenkiről, általában a világról, és így önmagukról is. Vagyis ők maguk adják a fegyvert tanítványaik kezébe, és ezzel előbb-utóbb ellene is fognak fordulni. Az önállósított ego pedig, miután kivonta magát mindenféle kötelék alól, elkezdi önálló életét, azaz keresztülgázol mindenen és mindenkin, hiszen önmagát tekinti legfelsőbb lénynek a világon. S hogy ez mennyire fogadható el az ateisták részéről, arra súlyos ellenérv mindaz, amit az egoizmus, az egocentrizmus nevében a Márai által emberi fajzatnak nevezett emberiség véghezvitt, hiszen ahhoz elég körülnéznünk mai világunkban és elborzadni a permanens háborúk korától és annak „szellemi atyjaitól”, a KGB és a CIA boszorkánykonyháitól, ahol a modem háborúk terveit mindmáig kifőzik. Mindennek gyökere és táptalaja az a hitetlenség, mely senkit és semmit nem tisztel, ellenben önmagának bármit megenged, abban a hamis illúzióban ringatva magát, hogy földi élete egyetlen fordulós lehetőséget nyújt számára, és ezt neki maximálisan ki kell használnia földi örömökre, élvezetekre és mindarra, amit az anyag számára nyújthat. S hogy ez mennyire működik, arra legyen elegendő megemlíteni, hogy az effajta embert nem tisztelik, sőt ellenkezőleg megvetik normális társai, még annak ellenére is, hogy a hagyományos hadsereg mellett a modern kor hadseregét, a tömegkommunikációs eszközöket, a mindenhatónak hitt médiát is nap mint nap bevetik. Érdemes volna felmérést végezni a médiacézárok és rabszolgáik, az újságírók köreiben, itthon és külföldön is. Ismerve azt a hatalmas, lehengerlő gépezetet, mely manapság mindenkin végiggázol, igen nagy valószínűséggel soraikban alig lehetne hivő embert találni (kivéve a vallásos sajtóorgánumokat). Amennyiben mégis akadnának ilyen elszánt lelkek, egészen bizonyosan komoly meghasonlottságban kell élniük, lévén, hogy ismerik a műhelytitkokat, azaz a hírek manipulációinak mikéntjét, továbbá azt, hogy milyen érzés a nevüket adni olyasmihez, melyről tudják, hogy szemenszedett hazugság, de a főnökük vagy a cég érdeke úgy kívánja, hogy mégis igaz hírként leközöljék. A „Hinni vagy nem hinni?” kérdés végső soron mindig egy ponton hívja találkozóra az ellenkező nézetet vallókat. Ez pedig így hangzik: Igaz vagy nem igaz? Ezen a ponton pedig senkinek sincsenek megdönthetetlen, végleges érvei. Tudjuk, hogy „a tudomány mai álláspontja szerint” megnevezésű érv a legingatagabb dolog a világon, lévén, hogy minden kor embere mást és mást tart megdönthetetlen igazságnak, azaz végleges igazságnak. Ahogyan a Nap vagy a Föld helyzete is folyton változik az égen, sőt még a Föld tengelye is elmozdulhat eredeti állásához képest, ugyanúgy egy természeti katasztrófa megváltoztathat egy tájat, elsüllyeszthet egy kontinenst vagy egyik napról a másikra kihalásra ítélhet egy egész fajt. Létezésünk egymáshoz viszonyított stabilitása is illúzió csupán, az Univerzum történetében egy másodperc-töredéknyi villanás, tehát mindezt kinagyítani, örök érvényűvé tenni, középpontba állítani gyermekes igyekezet, naiv bohóság. A vallásos ember számára a hit mindig azt is jelenti, hogy az igazság lényegét tekintve valahol Istennel azonos, vagyis az igazság kifejezésével lényünk isteni vonását fejezzük ki Új Hevesi Napló 71
