Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Amerigo szerencséje
Nem tudni, komolyan gondolta-e az ígéretét, de tény, hogy a rajztanár beleszeretett a biológiatanámőbe, és a téli szünetben meglátogatták a kerületi anyakönyvvezetőt. Nehéz lett volna évközben két pedagógust pótolni, így aztán a tavaszi szünetben már be is költözhettek vadonatúj, másfélszobás lakótelepi paradicsomukba. A két négyzetméteres konyha teljes egészében az ifiasszony birodalma lett. Háborítatlanul végezhette benne biológiai - vagy ha így jobban tetszik: gasztronómiai kísérleteit, míg a hat négyzetméteres fél szobában a férj próbálta elemeire bontani a szivárványt. Természetesen lakásszentelőt is tartottak, melyen az iskolát az igazgatónő, a közigazgatást a tanácselnök képviselte. Többen nem fértek be a lakótelepi paradicsomba. A második pohárköszöntő után bevonultak a műterembe. A tanácselnök saját bevallása szerint nem sokat értett a festészethez, de mivel az igazgatónő olyan meggyőzően mondta, ő is bizonygatni kezdte, mekkora szerencse érte a kerületet, hogy ez a kivételes tehetség éppen itt telepedett meg náluk.- Hanem azért kivételesen hálátlan is vagy ám - mondta már újra az asztalnál ülve két pohár pezsgő közt szigorúan felhúzva a szemöldökét és megtartva a kellő hatásszünetet. Ettől aztán Tóth tanár úr fél métert süllyedt a foteljében, az igazgatónő falfehérre sápadt, a háziasszony pedig elejtette a süteményestálat. No, amikor mindez megvolt, önelégült mosollyal folytatta. - Merthogy még egyetlen festményed se lóg se a szobám falán, se a tanácsteremben. Erre aztán mindenki föllélegzett. Az asszonyka összesöpörte a süteményestál darabjait, és újra koccintottak.- Kedves Feri bátyám, ezt máris pótolhatjuk - ugrott talpra Tóth Pista. - Gyere a műtermembe, és válaszd ki, melyiket hová akarod!- Hát én nem egészen így gondoltam. Ezeket mind másnak festetted. A minap láttam a tévében, a Vatikánban van az a kép, az az Utolsó vacsora. Tudod, mire gondolok...- Tudom, Leonardo da Vinci képére.- No, arra. Illetve valami olyasmire. Mondjuk, a tanácsterem falára lehetne csinálni egy képet arról, ahogy ülésezik a testület. Valami eredeti felfogású képre gondolok. Érted, ahogy azok a reneszánsz festők csinálták, hogy az egyes alakokba belefestették a mecénásukat, meg ilyesmi.- Te leszel a mecénás, Ferikém? - ocsúdott ámulatából az igazgatónő.- Nézd, Rozika - szívta tele a tüdejét a tanácselnök én eddig se voltam szűkmarkú azokkal, akiket becsültem. Ha valaki, te igazán jól tudhatod, mert téged is mindig erőn felül támogattalak. Azt is nagyon jól tudod, mit köszönhet nekem ez a városrész. Nélkülem itt semmi se lett volna. Majd te is megtapasztalod, Pista. Most majd csinálunk egy kis kultúrát is. Ott van például Szentendre. Múzeuma, meg szoborparkja van. Képzőművésztábor, meg Kovács Margit Múzeum. Soroljam tovább? Mivel jobbak ezek nálunk? Mi tán nem tudnánk ezt megcsinálni? Jó, nem pont ugyanazt, de valami hasonlót. Ne is mondj semmit! Elsején kiírjuk a pályázatot a képzőművész kör megalapítására. Program, költségvetés, satöbbi. Tóth Pista ezzel a képpel megnyeri és ő lesz az elnök. Tiszta sor? A közművelődési bizottság majd megítéli neki. Aztán te Pista! Ismered te az én kislányomat, a Virágot?- Nem, Feri bátyám, még nem volt szerencsénk.- Na látod, nem is tudod akkor, hogy mi a szép. A fiatalasszony a konyhából hallgatta a beszélgetést, és elszorult a szíve, hogy ne, legalább ezt ne! A Pistát nem adja. 20 X. évfolyam 5. szám - 2000 május
