Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Amerigo szerencséje
T. Ágoston László '21 meriu ó^ercncscjc Tóth Pista negyvenes, kefefrizurás rajztanár volt az egyik külvárosi gimnáziumban. A diákjai csak Amerigónak becézték nagynevű névrokona után. Később a szülők is rászoktak ere a becézésre. Már csak azért is, mert egyre többen voltak a szülői értekezleten olyanok, akiket hajdan ő nevelt Picasso, Munkácsy és a többiek tiszteletére. Amikor elvégezte a főiskolát, hozzájuk hasonló karrierről álmodott ő is. Nyaranta kerékpárra szállt, és bebarangolta az egész Balaton-felvidéket. Hátán az összecsukható festőállvány — egyik asztalos barátja készítette az ő tervei alapján a kormányon nejlonzacskóban a kaja, meg a festékek, a csomagtartón a kifeszített vászon. Akkor Egrinek képzelte magát. Egyszer vevője is akadt. Valahol a Badacsonyban festette a tavat egy kiugró sziklapárkányról, amikor az erdőből elétoppant egy majomképű pasas.- Ez az, pont ezt kerestem. Megveszem. Mit kér érte? Nem akart hinni a fülének. Az ő képét akarja megvenni ez a... Mit kérjen érte? Soha nem adott még el képet pénzért. Barátoknak ajándékba, az unokabátyjának nászajándékként, meg az asztalos barátjának is képpel fizetett a festőállványért, de így még soha...- Hát nem is tudom... - makogta. - Még meg se száradt...- Micsoda? Ja, maga a képről beszél? Az nem érdekel. Én az állványt akarom megvenni. Pont ilyen kellene, ilyen összecsukható, ami kis helyen elfér. No, mit kér érte?- Hmm... de vicces - nézett fancsali képpel a mitugrász pasasra. - Menjen a francba!- Faragatlan macskajancsi! - mondta a másik önérzetesen, de elindult az ösvényen az erdő felé. De mielőtt elnyelte volna a zöld rengeteg, még visszaszólt:- Majd még ideadná, de nem lesz kinek! Igyekezett elfelejteni ezt az intermezzót, de még húsz év múlva is eszébe jutott, amikor képet akart eladni. Soha többé nem találkozott vele, sohase tudta meg, ki volt, mégis beköltözött a tudatalattijába, mint valami gonosz manó. Kínálgatta a képeit a galériáknak, zugkereskedőknek, de ahogy ő szokta mondani baráti társaságban: a hideg vízre való még csak összejött volna belől, de a csatornadíjra már nem futotta. Az újságban látott egy apróhirdetést: külvárosi általános iskola keresett fiatal rajztanárt. Elment, megnézte az iskolát, beszélt az igazgatónővel, elvállalta. Az iskola pont olyan volt, mint ezek a külvárosi iskolák lenni szoktak. Hámló vakolatú, itt-ott törött ablakú, de jövőre átállítják a fűtést gázra. Az igazgatónő is olyan volt, mint a külvárosi pedagógusok általában. Agyonhajszolt, negyvenéves korára már ráncosodó arcú, anyáskodó földrajztanár, aki az iskolai adminisztráció mellett még heti négy órában tanít is, nehogy kiessen a gyakorlatból. Esténként otthon, a konyhaasztalon írja a beszámolóit, mert az irodában nem lehet dolgozni a kollégáktól. Különben szereti a fiatalokat, bár néha túl harsányak, túlzottan zöldfülűek, de az iskola költségvetéséből csak a kezdő fízetésűek bérét tudja kigazdálkodni. Tóth Pistának különösen örült, mert nagyon jó az, ha van a tantestületben egy-két férfi kolléga is. Tavaly a tornatanár volt férfi, most meg ő. Nem is tudja, mivel lehetne itt tartani őket. Mindenesetre Pistának megígérte, hogy ha netán megnősülne, szerez neki lakást a tanácstól. Űj Hevesi Napló 19
