Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: „Légy híve rendületlenül…”
és Tündével együtt olyan alapértékei irodalmunknak, amelyek a létben való eligazodást szolgálva nembeli és nemzeti sajátosságaink jobb megértését és legelemibb érdekeink biztosabb felismerését is szolgálhatják. Ezáltal válhat az életmű a kortárs gondolkodást kondicionáló komoly szellemi kihívássá, illetve a harmadik évezredben is érvényes morális útmutatássá. A szellem jelzőfényeit távlatosan fölmutató versek sorában legelső a Szózat. Az a szakrális szöveg, amely a korszak reveláló költeményeként vált második nemzeti énekünkké, az önismeret, az önbecsülés, a helyzettudat és az identitásképzés századokra meghatározó opuszává. A versbeli kulcsszó - „rendületlenül” - a hozzá tapadó statikus és dinamikus tartalmak révén lehet a „hazafi-magatartás” legeszményibb modellje. A minden körülmények közötti feltétlen hűséget és helytállást hirdető költemény nemcsak katartikusan ellenpontozó drámaiságával, de messze fényekig ellátó próféciájával, a mindenkori olvasót megszólítani képes dialogikus természetével is nemzedékeken keresztül formálta (és nyilvánvalóan formálja is!) a világhoz, a magyarsághoz, az egyetemes léttörvényekhez való viszonyunkat. Emberségünk és magyarságunk etalonja, erkölcsi életünk, lelki egészségünk és kollektív emlékezetünk abszolút viszonyítási pontja ez a vers. Poétikusabban szólva: ez a tizennégy strófa „kapaszkodónk az örvényes viliig szakadéka felett. ” Kiváltképpen érvényes ez napjainkban, amikor a morális mélyrepülés, a globalizációs elbutulás, az eszménytelen pragmatizmus szűkebb és tágabb életterünket egyre inkább fenyegeti, egyéni és közösségi értékeinket is mind jobban kikezdi. A mindenfelől ránk zúduló méreg és mákony évadján legjobb erőinket és tartalékainkat kell mozgósítanunk azért, hogy személyiségünk egységét, nemzetünk még meglévő tartását és méltóságát meg tudjuk őrizni. Ebben az életre-halálra menő küzdelemben talán minden korábbinál nagyobb szükségünk van a Szózat költőjének teremtő indulatára, múltat, jelent és jövőt mérlegre tevő illúzióban bátorságára, magyarságunkban és emberségünkben megerősítő buzdító szavára. Hitem szerint ez a költemény nemzeti énekünk marad mindaddig, amíg a magyarság léte önmagához méltóan nincs biztosítva. Az „itt élned, halnod kell" parancsa ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy „a nagy világon e kívül” sehol másutt nem találhatunk otthonra; számunkra ez a hely adatott, nekünk és fiainknak itt kell hazára lelnünk. A Szózatban hangsúlyosan megszólaló „rendületlenül” imperatívusza később Arany János, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Márai Sándor és Domonkos István költészetében köszön vissza. Az ő verseiket (Rendületlenül, A föl-földobott kő, Hazám, Nem tudhatom..., Bartók Amerikában, Halottak napja Bécsben, Halotti beszéd, Kormányéi törés ben) összefoglaló néven ún. „szózatvariációk”-nak szokás nevezni. A felsorolt művekben megjelenő esztétikai magatartás érvényességét, az irodalomnak a nemzeti önazonosság és önismeret ápolásában betöltött szerepét a legmérvadóbb és legautentikusabb szerzők is messzemenőkig alátámasztják: „senki büntetlenül ki nem kapcsolhatja magát a közösségből” (Danilo Kis), „a nem etikai bázison termett esztétikai értékek önnön ellentétükbe, nevezetesen giccsbe csapnak át” (Hermann Broch), „minden nagy dolog abból született, hogy az embernek hazája és nemzeti hagyománya van” (Martin Heidegger). Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik az éppen száz éve született nagy írónk, Márai Sándor reflexiója is: „a nevelő hatás veszély az alkotó számára, mert vállalása tönkreteheti a művet, nem vállalása viszont üressé, érdektelenné teszi azt. Az alkotónak egyszerre kell szembenéznie mindkét veszéllyel. Az író, aki nem adja érzése, lelke, akarata egy hányadát dézsmaként a pillanatnak, a napi kérdésnek, tehát a szó magasabb értelmében kifejezett politikumnak, titokzatos módon nem tudja megalkotni az örök szép és igaz művészi kifejezést sem. Új Hevesi Napló 45
