Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza
Szabó Lőrincről Még 1950-ben Tornai József indult költeményeivel a magyar líra fejedelméhez, egyik versezetem is vitte. Hozott is biztatást Szabó Lőrinctől, hogy „Az igazság szőrcsuhája” kifejezés él, ne hagyjam abba az írást. Nem hagytam abba. 1957-ben temették októberben a Kerepesi úti temetőben. Én afféle vidéki tanár, ki nem számíthatva a pontos érkezést, a búcsúztatás előtt egy órával érkeztem a ravatalozóba. Ketten voltunk - a nyitott koporsóban a halott költő és én. A szertartás végéig ott maradtam, imát monnoltam magamban - vagy öt versét ismételtem egyedi fohászként. Nem néztem se hátra, se oldalra, csak Szabó Lőrinc dermedt arcvonásait szemléltem megdöbbent áhítattal. A félelmeket hordozó egyetemi éveimben ő biztatott „ Örök barátaink " kötetével és a „ Tücsökzené "-vei. Erőteljes kopogás hallatszott mögöttem - nem felejthetem -, mert akkor megéreztem, valaki jelentős személyiség lépett a fekete drapériával borított terembe: Illyés Gyula volt. Már hárman képeztünk soha-nem-volt és vissza nem térő csoportot, ketten lélegeztünk is. Illyés föllépett a pulpitusra, megállt, egészen váratlanul a koporsó oldalához indult, Szabó Lőrinc arcához hajolt, s utána valami titkot-törvényt lezárva magában, határozott léptekkel távozott. Újra ketten maradtunk. Hamarosan föllobogtak a fáklyák, Juhász Ferenc búcsúztatta a Távozót. Nagy készültség kísérte a sírhoz - Münnich Ferencet féltette' az egyre rosszabb irányba forduló államhatalom. Félelmetes volt a göröngyök dübörgése. Véletlenül éppen Veres Péter mellett álltam. Mélyen hallgatott. Sajnos, mindig akad tapintatlanság. Tudákos férfi kérdezte a „Gyepsor” íróját:- Péter bácsi, hogy miniszter volt, hogy nagy író lett, boldog? A megszólított visszafogta dühét, és kurtán csak ennyit válaszolt:- A boldogság valami egészen más, nem irodalomtól, nem politikától függ. Közben csitult a göröngyök dobszólója, a hantot elborították a koszorúk. Kodolányi Jánosnál Balatonakarattyán Ez is bice-bóca találkozás lett, de hogy így történt, talán nem is bántam meg. Egyetemi tanulmányaim után közvetlenül egyik Kodolányi-könyv mágnesezett a másikhoz, áttanulmányoztam az író hatalmas életművét, sokezer oldal jegyzetet készítve b - lük. Amikor a stúdium végéhez közeledtem, vágyat éreztem, hogy megismerjem a mesterművek szerzőjét. Késedelem nélkül Balatonakarattyára utaztam, s megálltam kertes házuk előtt. Megpillantottam Kodolányi nagy busa fejét, ahogy csöndben ült a lombok árnyékában. Becsöngettem. Termetes asszonyság jött a kulccsal. Jövetelem célját rebegtem, ügyetlenülőszintén egy szuszra azt, hogy Kodolányi minden megjelent könyvét olvastam, számomra óriás, lángelme, eszmét szeretnék vele cserélni. A hölgy, tiszta falusi ruhában, végighallgatott, rám bízta a döntést, nem utasitott el: Ő most nagyon fáradt, de ha úgy gondolja, fáradjon beljebb. „Én még őszinte ember voltam” - mondtam akkor lélekben József Attilával, s a nagy írót megkíméltem a látogatás, a váratlan betoppanás kényszerétől. Már egyedül maradtam a kapunál, s lopva, hogy ne vegyék észre, mély áhítattal néztem a Julianus barát, A vas fiai, Boldog Margit és a Vízöntő nádszékbe süllyedt alakját. Török Gyula igézetében A kitűnő novellista kolozsvári és váradi éveiről írtam disszertációmat, egykori társait személyesen is fölkerestem, így Gellért Oszkárt, aki Balzac utcai lakásában fogadott, 42 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
