Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tölgyesy I. M. Ludovika: A Szent Tréz Intézet krónikája
társadalom útját, az biztos. Előfordulhat, hogy ideig-óráig az erőszak sikereket ér el, de az mindig valakinek, vagy a természetnek a kárára történik, és ezért nem tartós. Menekülésünk a végzettől, csak egymás erkölcsi erejére támaszkodó kölcsönös összefogással képzelhető el. Minden más utópisztikus kezdeményezés, legyen az az ész javasolta megoldás, vagy ránk erőszakolt ideológia, mivel csak erőszakkal tudja biztosítani fennmaradását, így elöbb- utóbb bukásra van ítélve. Az erkölcsi belső meggyőzés az egyetlen hatalom, melynek nincs szüksége erőszakra. Kis közösségek, buddhista kolostorok, keresztény szerzetesek, Huterita és Amish közösségek bizonyítják, hogy ez lehetséges, de csak önkéntes alapon. Különben akaratlanul ugyan, de belesüllyedtek a diktatúra mocsarába. AZ EMBERT ÉRVEKKEL NEM LEHET MEGVÁLTOZTATNI. MIKOR AZ ÉRTÉKIDEÁL ÁTALAKÍTJA AZ EMBERT, AKKOR ELKÉPZELHETŐ EGY ÖSSZEFORROTT TÁRSADALOM, MELY A MINŐSÉGNEK A MENNYISÉG FÖLÖTTI ÉRTÉKÉVEL BIZTOSÍTJA A FENNTARHATÓ TÁRSADALMAT. wSháá iTöfcppes? í. TO. iu5o\úRa A §3ent tTeré3 Intézet krónikája Az ostrom krónikája Az 1938-45 évek alatt dúlt, mint ismeretes a II. világháború. Eleinte nem sokat éreztünk belőle, mert hullámai még nem érintettek bennünket. Később már egyre többünknek hívták be a hozzátartozóit katonának. Lassan fogyott az élelem és az egyéb áru a piacokról, kezdtünk elszegényedni. Eltűnt a kávé, a tea, a gyapjú, stb., s jöttek a műanyagok. Mükeményítővel keményítettük a komettjeinket, hadiszappannal mostunk, vízben szétmálló műrosttal varrtunk, míg végre is minden „mürostos” lett körülöttünk: az anyag, az étel és az egész élet... Eltűntek a nagy recreatiók, a konfektek, kidekázva kaptuk a kenyeret, jegyre napi 10-20 dkg-os adagokban. Ez is egyre sötétebb és megnevezhetetlenebb ízű lett. Aztán egy szép napon, 1943. szeptember 6-án arra ébredtünk éjnek idején, hogy éles szirénahang rezegted az ablakainkat. Az első riadó volt. Ész nélkül, fejetlenül összevissza szaladgáltunk, míg végre megtaláltuk a pincébe vezető utat. Intemátusi növendékeink az újdonság izgalmával vegyes félelemmel gubbasztottak egymás mellett, s nem győztünk eléggé megnyugtatóan mosolyogni rájuk. Ettől az időtől kezdve hosszabb-rövidebb időközökben egyre gyakrabban hallottuk a szirénák üvöltő hangját. Milyen az ember... ezt is megszoktuk. Mosolyogva kaptuk kis cókmókunkat, az ún. „légó-csomagot”, s nyugodtan lesétáltunk a pinceajtóig. Ennél csak a légó-parancsnok, Kálóczi Róza nővér erélyes felszólítására mentünk tovább, eltekintve attól az egy-két igen gyenge idegzetű és félénk nővértől, akik a sziréna első megnyekkcnésére már a pince legmélyebb fenekére iramodtak félelmükben. A lélekjelenlét nagymestere Winkler Virginia nővér volt. Ő nem talált abban semmi különöset, hogy a sziréna hangjára, miután az az ebédlőben ért bennünket, a legnagyobb nyugalommal megfogta spenóttal és tükörtojással telt tányérját, és lesétált vele az óvóhelyre. Mi három óra múlva ehettünk fagylaltot odafenn. Új Hevesi Napló 35
