Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tölgyesy I. M. Ludovika: A Szent Tréz Intézet krónikája
Virginia nővért különben még most sem hagyta el a házi esze. Légó-csomagjait budaörsi módra egy lepedőben a hátán helyezte el, s úgy kocogott le mindig a pincébe. Nevezetes volt Grácia nővér is, aki rendkívüli fázékonysága miatt többrendbeli ruharéteget viselt egyszerre. Ezeket éjjel spárgával összekötözve tartotta maga mellett a széken. Miután a légó-regula szerint szirénajelzés után 3 percre a pincében kellett lenni, ő éjszaka csak kalapot s kendőt vett gyorsan magára, s összekötözött ruhacsomójával az elsők között levitorlázott a pincébe, s ott nyugodtan felöltözött a sokoldalú ruhatárába. Rendszerint, mire az utolsó sálat is a derekára kötötte, megszólalt a feloldó sziréna, s folytathattuk éjjeli pihenésünket, ő pedig elkezdhette a levetkőzést a legközelebbi szirénáig. A pincébe szaladgálások is azonban egyre vészesebbek lettek, s elérkezett az idő, amikor már komoly bombakárokat szenvedett fővárosunk. Ezek a bombázások már félelmetes zörejt, füstöt okoztak, nem kellett már senkit a pincébe parancsolni, ment mindenki magától, remegő szívvel és imádságra kulcsolt kézzel. Állandóan volt rádió-iigyeletesi szolgálat. Éjjel is felváltva virrasztottunk, hogy nővértársainkat és a házbelieket idejében figyelmeztethessük a légiveszélyre. Ebben az időben már komoly dolgunk is akadt. A környékbeli bombázások után siettünk a romeltakarításhoz és egyéb segélynyújtáshoz. Tornatermünk megtelt az első bombakárosultak szomorú egyedeivel. Szent Vince és Szent Lujza lelkületével hajoltunk feléjük, gondoztuk őket, hogy ne érezzék annyira otthontalanságukat. Elérkezett 1944 nyara. Az oroszok átlépték az országhatárt. Világi gúnyát készítettünk, hogy minden eshetőségre készen legyünk. Voltak, akik menekülést ajánlottak; sokan meg is tették, mi maradtunk nyugodtan, az Istenben bízva. A nyilas uralom alatt (1944. okt. 15-től) már nyakig voltunk a háborúban. Eltűnt minden áru, a „nincs” lett az úr a fővárosban. Karácsonyra készültünk szomorú aggodalommal... A keleti országrészekkel már megszűnt a kapcsolatunk. Szeged, Debrecen, Kecskemét, Monor... már átestek a „fölszabaduláson”. Sok menekült tódult a fővárosba. Megtelt a mi házunk is. Erdélyből és közelebbről menekült hontalanok és üldözött zsidók voltak a vendégeink. 1944. december 24. Szentestére készülünk. A plébániatemplomban este 6 órakor volt az éjféli mise. Ft. Sebestyén Jenő, hittanár nálunk lakott, ezért kértük kedvesnővérünket, hogy mi tartsuk meg éjfélkor a szentmisét. Nehezen ment bele, de a többségnek mégis csak engedett. Este jött a szegényes Jézuska. 50 cm-es műkarácsonyfa gyenge fénye mellett köszöntöttük a Kisdedet. Utána Kodály Zoltán vezetésével énekórát tartottunk az ötös szobában. Akkor már ugyanis nem mertünk az utcafronton levő napiban tartózkodni. Az éjféli mise énekeit vettük át. Egyszer csak fél kilenc tájban iszonyatos detonációt éreztünk, s hatalmas dörrenést hallottunk. Riadtan néztünk össze. Könny gyűlt a szemünkbe: „A hidaink!” - rebegtük, mert tudtuk, hogy alá vannak aknázva. Nem a hidak voltak, hanem szabályos belövés, amellyel megkezdődött Budapest ostroma. Az éjféli misét iszonyú félelmek közt mégis megtartottuk az elsötétített kápolnában. Fejünk felett állandóan berregtek a gépek... december 25. Az utcai közlekedés teljesen megbénult. Ember alig volt az utcán. A belövések egyre közelebbről hallatszottak. Minduntalan a pincébe kellett szaladnunk. Amikor pedig fönt voltunk, akkor is munkakötényben szaladgáltunk egyik ablaktól a másikig, hogy megmentsük őket, az egyik szárnyat mindenütt leszedtük, s védett helyen gyűjtöttük össze. Ilyen karácsonyunk még sohasem volt. 36 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
