Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Kaló Béla: Nyílt levél barátomhoz
'BKaló cBéla Jllytfe feliéi batótomltog Kedves Ádám, Milyen messze már az ősz, a bronz csavargó, sőt a karácsony is. Én itt, északmagyarországi magányomban, te pedig ott Suván előadva kultúrtörténetet a Fiji University- n, újra egy év, túllépve a negyvenhaton, egy hosszúra nyúlt, őrült serdülőkor után, benn, a sürü férfikorban. Amikor még hezseg a vér, bár a fény hővé lassul. Akkor, októberi találkozásunkkor én a közös emlékeinkről beszéltem, te pedig arról, hogy ha karácsony után hazatérsz Fidzsire, akkor lesz a legmelegebb, és bőséges csapadék hull a sziget szélámyékos nyugati oldalára. Jó húsz éve nem találkoztunk. Az én utam csutakszürke és banális volt, szokványos mitteleurópai vonal, amelyen csak ennenmagam, a tréfacsináló buffo leleményessége és az önsajnálatra való mindennemű hajlam hiánya segített. Gall fecsegés, gúnárbáj és léhaság jellemezte ezt a fiatal férfit - engem -, aki időnként ördöngös fickónak tartotta magát. Ma már belátom - Emersonnal szólva -, hogy minden eredetiség viszonylagos. Mert hogy ott a vendéglő legmélyebb sarkában üstönfőtt markáns pálinkával indítottunk (renyhe beleinket fölélénkítendő), megelőlegezve a halászlé további purgáló akcióját, az én nosztalgiáim rozzant közhelyhalmaznak tűntek a te mágikus realitásodhoz képest. 1978-ban föl kellett szállni arra a repülőre, mely aztán messze repített, Ausztráliába, Új-Zélandra, majd bő évtizede Fidzsire, oda, ahol a vörös mézmadár költ, s ahol polinéz feleség és három gyerek vár (akik majd Ausztráliában fognak tanulni, mert az Éden csak az öregedés napjaira van fönntartva. Az öregség pedig szegényes panzió, mégha lábunkat az óceán nyaldossa is.) Már régen nem írok semmit - mondtad -, az irodalom üvegházi növény. Kadavu- szigetről beszéltél, ahol nők csalogatják ki énekükkel a vízből a tengeri teknősöket. Itt még mintha tapasztalható lenne az asszonyok antikos alárendeltsége, zamatos és pikáns pilulák ezek a polinéz lányok a magadfajta morc férfiembernek. Félédes vörösborral folytattuk, kedvünk volt tréfálkozni égi és földi dolgok fonákságain. A tengereknek súlyuk van - mondtad, beszéltél a fííszerillatról, a meleg vizű tengerek üzeneteiről, s én értem, hogy ez így esszenciális egész neked, miként Ausztrália is, a végtelen vonalaival, pamacsos felhőivel és Új-Zéland a tenyérnyi steakjeivel. A nagy kirándulások Tahitira, ahol a hegyek lejtőin páfrány- és banánerdők, liánok és kúszónövények zűrzavaros tömkelegében sebesfolyású hegyi patakok sietnek a tenger felé. A képzelet szárnyal, színek és organizmusok pittoreszk együttesét varázslód körénk, miközben a szíved vénséges vén, mint az országnak az ő útja. Kaland. Ádám, hol van Európa? S hol vagyunk mi, otthonmagyarok, akik most szorgosan tagolódnánk, s talán tagolódni is fogunk, hiszen miénk a világ, feledjük a fanyalgást, kétkedést, olyan pozitivek leszünk, hogy még, - ha jelenünk mégis a verhetetlen, göröngyös valóság? Persze, hogy nem tudod, mi se tudjuk, s te - egy más dimenzió immár - nem is figyelsz igazán ilyesmire. Interneten persze levelezhetünk, mert már eme locska faluban - mely jó ideje menhelyem - is benn a világháló, s mondhatni: a pók is szorgosan szövöget, de mi Új Hevesi Napló 19
