Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXII.
Közben leengedte a távcsövet, és lassan elindult irányomba. Ballagott, figyelgetett, meg-megállt, távcsövezett. Zöld ruha, kalap, puska. Semmi kétség! Vadászember közeledik. De itt, ahová én vagyok beírva? Vagy hová megy ez? És mit akar, hisz a vad arról érkezne, s ott kellene átváltania a zabföldre. Márpedig ennek az embernek a szagától mindenképp visszariad! Lassan elérte a zab szélét. Ekkor letért az ösvényről, és belépett a magas, gazos fűbe a tábla végétől néhány méterre. Épp az én lőirányomba. Pont oda vártam a disznókat. Lerántottam az előagyról a reflektort és odavilágítottam. Megállt, felém nézett és visszalámpázott. Majd eltűnt a fii között. Akkor még arra gondoltam, hogy tán sürgős dolga akadt, méghozzá halaszthatatlanul komoly dolga, hogy így bevette magát a magas fűbe, és hogy leguggolva eltűnt benne. Vártam, miközben eszeveszetten kerestem az elfogadható magyarázatot. Ide én iratkoztam be, tehát ő jár rossz helyen. Ezt neki is tudnia kell. Ha eddig nem tudta volna, hogy van itt valaki, most már mindenképpen tud rólam, de akkor meg mit lapul ott, előttem egy kényelmes golyólövés távolságban? Meresztgettem a szemem, de nem láttam. Egyre idegesebb lettem, az meg még mindig a fű között guggolt. Vagy mit tudom én, mit csinált. Még ha valami szörnyű hasmenés kínozná is, már azt is elintézhette volna ennyi idő alatt, akár hatszor is. Nem volt mit tennem, elindultam felé. Lementem az ösvényre, és a tábla szélén haladtam. Amikor odaértem a füves részhez, hallom, hogy pisszeg. Belépek a magas gazba, lépek hármat, hát ott ül az én - egyik szomszéd faluban lakó - fiatal vadászkollégám.- Nincs tán valami nagy baj, Rezsőké? - szólok hozzá ijedten, és folytatom, amikor a majd kicsattanó, egészséges vidám képét meglátom - mit tetszik itt csinálni?- Vadászom - szól kurtán, és kerekre nyitott szemekkel érdeklődve pislog rám. - Maga is? - teszi hozzá. Mintha a vadászkésemet vágták volna a gyomromba, úgy csattant e két szó. Másodpercekig kutattam a tekintetét, hogy viccel-e velem, vagy ne adj’ Isten, nem ment tán el az esze, de bizony nem volt abban semmi olyan, ami miatt feszültségemet, tehetetlen haragomat rázúdithattam volna. Tekintetéből a jóindulatú naivitást, a mérhetetlen hozzá nem értést, de talán még az idősebb vadász iránti tiszteletet is kiolvastam.- Hát én is azt terveztem - nyögtem ki halkan, és csak álltam ott tehetetlenül felette.- Tessék ide mellém ülni - biztat, és kezével már dönti is meg a magas füvet, s mutatja, hogy oda üljek le. Ekkor már úgy gondoltam, hogy ideje felvilágosítani ifjú kollégámat mindarról, amit bizony neki is kötelessége lett volna tudni. Kiderült, hogy az ő falujában, a másik beírókönyvbe írt be, de mivel a területet sem ismerte, túlhaladt annak a beírókörzetnek a határán, átballagott a hegyen, és meglátta a zab földet. Sőt a váltókat is felfedezte, s úgy gondolta, itt tölti el az estét. Hogy végigtaposta a váltókat, friss emberszagot hagyva maga után, s hogy a szél irányát sem vette figyelembe, az csak azért lehetett, merthogy neki arról fogalma sem volt. 12 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
