Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Az ezerarcú költő
tisztelt szerző szíves figyelmébe ajánljuk a régikeletű mondást: aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul! Ehelyett inkább tanulmányozza figyelmesen a Magyar Értelmező Szótár megfelelő szócikkeit. A Kálnoky László Egyesület vezetősége nevében ^ödöböcg Qábo/t elnök OAx, »/««« /oö/ía Adalékok Szokolay Károly portréjához Jószívvel és örömmel jöttem ide, annál is inkább, mert mai alkalmunk ünnepeltjét, Szokolay Károly tanár urat feltétlenül tisztelem és szeretem. Úgy vélem, hogy kedves kollégám a maga törhetetlen derűjével, csillámló játékosságával, tüneményes kedvességével és példaadó erkölcsi tartásával nemcsak a főiskola közegében, hanem Eger városában is unikumszámba menő, ritka szeretetreméltó ember. Az ő esetében az esztétikai magatartást fokozottan hitelesnek és érvényesnek érezzük, hiszen empirikus lényében, emberi kapcsolataiban mindez a magatartás a tanár szereppel összhangban, sőt hibátlan harmóniában képes megélni; a költői-műfordítói létforma érzékenysége és ébersége nála szerves egységben van a tanárember elmélyültségével és igényességével. A művésziemberi portré fölvillantásakor Szokolay Károly rokonszenves szerénységét és alázatát is meg kell említenünk. Szőcs Géza legújabb könyvének sorait hívom segítségül, hogy ezt a vonzó jelenséget jobban megérthessük: „Nem más, mint lenyomat az én. / Én csak egy felvétel vagyok, / mit hosszú-hosszú évekig / exponáltak a csillagok.” (Veronika imája). Szokolay Károly 18 éves volt, amikor első verseit, a Válasz, Illyés Gyula folyóirata közölte. Innen datálható Szabó Lőrinccel való barátsága is, ami poétikai felfogásának bizonyos módosulását hozta. Erről a Szellemidéző című válogatott versfordításokat tartalmazó kötetének „fülszövegében” a következőket írja: „Diákkorom óta élek a fordítás bűvöletében. Első mesterem Szabó Lőrinc volt, aki túlzott zeneiségemet (Babitsék hatását) nyesegette tanácsaival.” Mindazonáltal szerzőnk alapvetően romantikus alkatú, zenei hangoltságú költő maradt, akinek a verse és műfordítása már azelőtt közöl valamit, mielőtt még az értelmünkig elhatolna. Az alkatilag és eredendően dalszerü formákat kedvelő, a klasszikusan csiszolt, tiszta műfajok iránt vonzódó Szokolay Károly a nüansznyi szépségek, a rebbenékeny hangulatok, a titokteljes dimenziókat nyitó finom hangolások egyik jeles hazai képviselőjeként tarthat számot sokak érdeklődésére. Poétikai törekvéseit - a neoplatonista szépségeszmény reprezentációján túl - a homo ludens és a poéta doctus egyidejű jelenléte avatja sajátossá és különlegessé. A játékos ember és a tudós költő szerencsés szintézisét aligha lehet eltúlozni, hiszen mivégre a mesterségbeli tudás meg a nagy formakultúra, ha nem társul hozzá a próteuszi jelleg, a metafizikai érzékenység, az ötletes improvizációkra és nyelvi leleményekre való hajlam. Sok évszázados esztétikai tapasztalat, hogy az igazán jelentős teljesítmények a létben való gazdagodást és jobb eligazodást szolgálva sohasem kerülhetik meg a változó intenzitással mindannyiunkat foglalkoztató kérdést: miként lehetnénk őszintén boldogok? Avagy: mit tehetnénk azért, hogy a bennünk rejlő létlehetőségeket Új Hevesi Napló 39
