Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Az ezerarcú költő
létformává tudjuk varázsolni. Ahogyan Rilke mondja az Archaikus Apolló-torzó zárlatában: „Változtasd meg élted!” Hasonlóképpen szól Nagy László és Weöres Sándor üzenete is: „Műveld a csodát, ne magyarázd!” (Hegyi beszéd), „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (A teljesség felé). Nyilvánvalónak látszik, hogy Szokolay Károly attitűdjében, a ’95-ös versfordításkötetében és egész eddigi munkásságában jelen van a létteljesség igézete és az egyetemesség igénye. A 99 költő mintegy 300 versét tartalmazó Szellemidéző ezáltal lehet a ’90-es évek egyik kiemelkedő művészi teljesítménye. Fecske Csaba avatott recenziójából idézve: „Isten és ember ellen való vétek szó nélkül elmenni mellette.” A szivárványos gazdagságú müfordításkötet értékeit méltatva Cs. Varga István is hangsúlyozza, hogy Szokolay Károly joggal tekinthető a nyugatosok (Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Vas István) méltó örökösének, illetve a 20. századi műfordítás- hagyomány továbbgondolójának és gazdagítójának. Egyébiránt a műfordítást másodlagos fontosságúnak tekintő olvasók és kritikusok számára nagyon megfontolandó az, hogy senki sem lehet jobb költő annál, mint amennyire jó műfordítás és versírás egy tőről metszett két ága a költői gondolkodásnak. Legutóbb Bányai János mutatott rá, hogy a versfordítás nagyon közel áll a versíráshoz; olyan közel, hogy a versírás „lopás” a fordítástól, a fordítás pedig „lopás” a versírástól. Olyan kölcsönös függőség ez, hogy filológus legyen a talpán, aki a versírás és versfordítás gubancát kibogozza. Amit ilyen-olyan meggondolásból eredetinek vélünk, annak sok esetben valamely fordítás lehet a közeli vagy távoli forrása, ami pedig kvázi fordítás, az szinte kivétel nélkül az eredeti költői élmény másként meg nem szólaltatható kifejeződése. A fájdalmasan korán elhunyt Baka István példája is azt jelzi, hogy „a költő a műfordításba belopja önmagát, egy idegen költői tradíciónak az ismeretével együtt a saját élményanyagát, amit másként talán el sem mondhatna. A fordítást tehát saját versként, nem egyszer saját verse helyett írja.” Figyelmeztető lehet az is, hogy nagy költőinknél szinte kivétel nélkül jelentős műfordítói életművet találunk. Elég, ha csak Arany Jánosra, József Attilára, Vas Istvánra, Szabó Lőrincre, Kálnoky Lászlóra, Nagy Lászlóra és Kányádi Sándorra gondolunk. Az ő inspiráló példájuk, tündökletes nyelvi tisztaságuk és művészi alázatuk is kellett ahhoz, hogy Szokolay Károly tágas horizontú, nagy formátumú kötete, a Szellemidéző megszülethessen. A Catullustól Ahmatováig, a Vogelweidétől Tadeusz Nowakig, Jeszenyintől Rilkéig, az ismeretlen ófrancia költőktől a 20. századi amerikai szerzőkig szemlélődő műfordítói attitűd a biztos ízlésen, a multikulturális és multinyelvű felkészültségen túl számomra még egy olyasféle adottságot is feltételez, amit Kányádi Koszorú című versében olvashatunk: „valaki engem kiszemelt / valamire valakikért / hullatni verejtékemet / s ha nincs kiút hullatni vért.” 40 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
