Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIV.
Élesen, sziporkázva trillázott a fülemüle. Ez a piciny kis jószág oly intenzíven énekelt, hogy most is, mint mindig ámulattal lestem pöttöm kis alakját, ahogy sürgött- forgott, előttem egy vékonyka ágon. Hollók rekedt korrogását hozta a szellő a vágáson túli szálerdőből. Ott fészkelnek, ott költenek. Egy kistermetű énekesmadár szajkót üldözött. Kitartóan cikázott utána, élesen sipákolva, a mátyás meg eszeveszetten menekült, miközben nagyokat recsegett. Nagy gazember a mátyásmadár, a fészkek elszánt rablója, mohón pusztítja a tojásokat, apró fiókákat. De most alaposan megkergették. A cinkék ismerős kis dallamai a behavazott erdőt idézték, bár most simogatóbb, vidámabb volt kedves, szép daluk. A sűrűből fácán kiabál. Most gallyaz fel, aludni készül. Mert lassan-lassan beszivárog az alkonyat. Már a vastag fatörzsek között itt-ott megvillanó fiatalos harsány zöldje sem ragyog úgy. A nap óvatosan, szinte észrevétlen tapintattal csúszott le a horizont alá. Mintha arra is vigyázott volna, hogy elköszönésével nehogy megzavarja a boldog kis családokat. Mert az erdőben már nem a szerelem az úr, vége van a mámoros udvarlások idejének. Megszülettek az utódok, és ezzel megnövekedett a felelősség. A szülői kötelesség most mindennek a mozgatója. És ez a szülői kötelesség még óvatosabbá, még szorgalmasabbá teszi az erdőlakókat. Mert a kicsik éhesek, követelik a magukét. Meg az ösztön is ezt diktálja, ezt parancsolja. A jól működő ősi ösztön, mely hajtja a szülőket, szinte megállás, pihenés nélkül. Kitátott, éhes csőröcskék sipákolnak a fészkek, odúk mélyén, pettyes gida tipeg vékonyka lábain a sutamama mögött, fürge, csíkos kis malackák futkosnak az öreg koca körül. A szamóca fehér színű, csipkeszerű szép virága virít az ösvény szélén, métermagas mindenütt a csalán, hangyák raja rója megunhatatlanul a miniatűr váltókat, tarkán színes pillangók libbennek a virágos rét fölött. És minden zöld. Zöld és zöld. Most a legzöldebb. Fű, fa, bokor minden levele makulátlanul zöld. Nincs még megfakult, még kevésbé megsárgult, elhervadt közötte. Bársonyosan, puhán zöld minden. Új Hevesi Napló 7
