Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIV.
Alkonyodik. Megszólal a lappantyú. Perregése megtévesztésig hasonlít valami kis űrtartalmú motor zúgásához, kerregéséhez. O most kel, ez az ő világa. A szürkület, az este. Meg a baglyoké. Egy kis kuvik épp most libben el a vágás szélén, indul vacsorát keresni. Elcsitul a madárdal, az erdő lakóinak egy része nyugovóra tér. Mert a másik része most indul el táplálékszerző útjára. S nemcsak a nagyvad, a disznó, a szarvas, hanem az apróbbak nagy része is. A rágcsálók, a különleges prémes és szárnyas ragadozók, a denevérek, a rovarok, az éjszakai lepkék. Óvatosan lopakodik a róka, itt-ott pele moccan, idegesen futkos az egér, szuszogva oson a borz, szöszmötöl a sün, keres, túr a vaddisznó. Kinn a réten őz riaszt. Többször, egymás után, mélyen böffentve. Most újra. Sokszor. Nagyon méltatlankodik. Nem lehet öreg, bár a hangja elég vastag. Ám az öreg, tapasztalt kiált egyet-kettőt és visszavált a sűrűbe, ha gyanúsat észlel. A fiatal még tapasztalatlan, bizalmas, és főleg kíváncsi. Kiabál, kiabál, de lesekedik is, hogy mi az a furcsa, nem odaillő valami, amitől megijedt. Mert nem tudja eldöntetni, nem tudja beazonosítani, hogy mit lát, mi az a szokatlan valami, amit észlel. Lehet az magányosan ballagó disznó, róka, vagy akár ember is. Az öreg, óvatos őzbak a sűrűk szélétől nem távolodik el messzire, s csak erős szürkületben mozdul ki onnét. S ha valami csekélyke kétség is felmerül, hogy nincs száz- százalékos biztonságban, azonnal visszacsúszik a sűrű rejtekébe. Ezért is nevezik ezeket a vénségeket szellembaknak, hisz sok esetben csak tudni létezésükről, de lővilágnál nemigen lehet őket szemügyre venni. Még kevésbé puskavégre kapni. A bokrok zöldje már összemosódik a fatörzsek szürkeségével. Besötétedett. Belenézek a céltávcsőbe. Elfogyott a lővilág. Szedelőzködöm. A harmatos zöld fűben puhán suhan a gumicsizmám, ahogy kiosonok a rétre. Csak az este jön velem. Élesen vijjog egy ölyv fölöttem. Idegesítettem. Nem csoda, hisz a fészke valahol itt van a közelben, s a fészek most különösen fontos, hisz már pelyhesek a fiókák. Az összeboruló, szövevényes ágak alól nem látom az ölyvet, de ő minden mozdulatomat figyelte, Pedig nemigen mozogtam. Néma csöndben ücsörögtem, disznókat remélve a sűrű fiatal cseresből. A langyos, gyenge szellő abból az irányból lengedezett. Friss tavaszillata volt. Az erdő illata mindig más. Nemcsak évszakonként más, de szinte nincs két olyan alkalom, amikor ugyanaz a szag, illat fogadná a vadászembert. Az oka ennek nagyrészt az a speciális lelkiállapot, amely akkor és ott jellemzi a nimródot. A disznóra való reményteli várakozás szinte adja a vaddisznó jellegzetesen kel8 IX. évfolyam 7. szám - 1999 július
