Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIV.
Bükkaljai ösvényeken XIV. Vadvirágos réten át ballagtam a lábaserdő felé. Már csaknem elértem, amikor az erdő oly jellegzetes, hűvös, kellemes fuvalma megsimogatott. Mindannyiszor eszembe villan ilyenkor az a szép igazság, hogy a Jóisten legszebb temploma az erdő. A templomok hűvössége, sajátos tömjénillatú, gyertyaszagú hűvössége legyinti meg így az embert, amikor meleg nyári napokon belép a templom ajtaján. Egy egészen más világ vár ott ránk. Egy más viselkedést követelő, más gondolatokat megfogalmazó, egy más lelkiállapotot adó világ. Érezzük, tudjuk, Isten házában vagyunk. Hasonló módon van ez, amikor az erdőbe lép be az ember. Legalábbis a természetet megfelelő alázattal járó vadászember. Aki tudja azt, hogy egy olyan rend küszöbét lépi át, amely rend nem kívánja az ember jelenlétét. Ahonnét ő nem hiányzik, sőt ő az egyetlen, aki fölösleges ott. Mert rajta kívül minden más a helyén van, minden más úgy működik, hogy ott semmi nem mellékes, nem alárendelt, mert ott mindenre - földöntúli precizitással kidolgozott módon - szükség van, ott minden egy fegyelmezett, nagy akaratnak megfelelően hibátlanul működik évmilliók óta. A növény és az állatvilág tökéletes egyensúlyban van. A hangyától a gímszarvasig, a legapróbb fűszáltól a legmonumentálisabb öreg tölgyig. Jelentősége: helye és szerepe van; a rókának, a vércsének, a vaddisznónak, mint ahogyan helye és szerepe van a galagonyának, a csernek vagy éppenséggel a kikericsnek. Egy emberi elme által felfoghatatlan, szerkesztett rend mozaikszemei ők valamennyien. Ezüst törzsű bükkfa mellé húzódva időztem e katedrálisban. Mozdulatlanul, némán figyeltem, miközben körülöttem az erdő mesélt, zengett, muzsikált. Ámulattal csodáltam, és áhítattal hallgattam e fenséges zenét, ezt az ünnepi játékot. Egy kőhajításnyira tőlem, évszázados fa törzsében, odú rejtekében seregélyfészek lapult. Tízpercenként érkeztek a szülők etetni, de soha nem az odút rejtő fára szálltak le, hanem mindig valamelyik szomszédosra, majd onnét, fokozatosan közelebb és közelebb röppenve érték el a kicsinyeket rejtő odú keskeny, sötét nyílását. Azonban hangjuk már előre elárulta őket, mert az oly jellegzetes, zsezsegő, aggódva szerető - jövök már, drágáim, hozom a finom falatokat - típusú madárfütty elütött a többi, a territóriumukat jelző, védő, trillázó madárdaltól. Mert abból is volt bőségesen. Öblös, meleg, bársonyos hangon flótázott a sárgarigó, melyet tíz napja, hogy először hallottam az idén, és rögtön arra gondoltam, hogy ők bizony már augusztus végén újra űtrakelnek és az egyik legelsőként hagyják itt a magyar erdőket. Pedig de szeretem hallgatni a nótájukat! 6 IX. évfolyam 7. szám — 1999 július
