Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Martinovitsné Kutas Ilona: Makótól - Makóig
úszom le az 50 méter mellúszást, a többi úszásórai követelményt meg elég, ha csak elméletben ismerem meg. A síelésnél is Kovács Ivánnal gyűlt meg a bajom. Még sírtam is Bánkúton a sítáborban, mert mindig kiabált velem, hogy miért nem úgy csinálom a lesiklást, ahogy ő mondja, ahogy kell. Az volt a baj, hogy nekem volt már saját sílécem, nem a főiskolai, jó minőségű kölcsönléccel síeltem, mint a többiek, és az én kantni nélküli falécemmel bizony nem lehetett fogni a havat, nem tudtam szépen csinálni a kanyarokat. Azért valamennyire megtanultam síelni, Bánkúira is többször eljutottam később is, néhányszor szilágyis sítáborba kísérő tanárként, meg családostól is. Kovács Ivánt azért nemcsak rossz dolgokkal kapcsolatban említhetem. 1965-ben jó kis kézilabda-csapat jött össze az elsősökből a főiskolán. Többen NB-I-es csapatból jöttünk, és néhány felsőbbévessel kiegészülve megnyertük a megyei bajnokságot rögtön az első évben. Kovács Iván volt az edzőnk, nagyon szerettük őt, ő is szerette a kézilabdát is, meg minket is. Nagyon jó volt az összhang, jó hangulatú, kemény edzéseket tartott, élveztük a játékot, mindig megnyertük a meccseket. Egyszer a Délmagyarország című újságban nyilatkozott a csapatunkról, és azt mondta, hogy Kutas a csapat esze. Jó, nem?! Itt jut eszembe, hogy felsorolom a kézilabdaedzőket, akikkel hosszú játékos pályafutásom alatt összehozott az élet, illetve a labda: a Postásnál a már említett Méray Feri bácsi volt az edző, a szegedi főiskolán Kovács Iván, majd Werner István, később Gyémánt Imre (aki szegény rengetet cigarettát elszívott idegességében meccsek alatt a pálya szélén, mikor nem azt játszottuk a pályán, amit ő javasolt, vagy eladtuk a labdát, vagy gólt kaptunk), majd a főiskola befejezése után egy rövid ideig én voltam az edző, játékos-edző, akinek elég nehéz volt a dolga: egyszerre kellett játszani is, meg gondolkozni azon, hogy mit lehetne inkább beállítani, lecserélni, milyen támadási szisztémát játsszunk, védekezésnél melyik játékosra kell jobban figyelni az ellenfél csapatából, stb. Aztán meg Kindl Józsefné, Ica néni volt az edzőnk, később a Tervező Vállalat csapatában pedig a már említett Franczia Péter. Az atlétika elég jól ment: futni, dobni, súlyt lökni, gerelyt hajítani könnyen megtanultam, a magasugrás viszont nem volt erős oldalam. Egyetlen egyszer ugrottam át az 1.15- ös magasságot, ami - csakúgy, mint a kötélmászásnál a 10 másodperc - itt ez volt a kettes osztályzat szintideje. Az úszástörténet az utolsó fejezet, ami a hagymácska éremmel fejeződik be. A Rudas uszodában, a Gellért-hegy lábánál tanultam úszni hatodikos koromban. A fejesugrást is elkezdtem már tanulni: guggolásból, aztán térdelésből kellett a vízbe pottyan- ni, de minden edzés után begyulladt a fülem, így abba kellett hagyni, csak a mellúszást tanultam meg, és csak víz fölé emelt fejjel úsztam. így úsztam át a Balatont is Révfülöp és Balatonboglár között, füldugóval meg úszósapkában Edittel, Péterrel és Jancsival együtt 1986-ban. Aztán 1987-ben dobhártyaplasztikát csinált nekem Pécsett Bauer professzor úr, és ez olyan jól sikerült, hogy azóta nem megy víz a fülembe. Később meg lehetett tanulni szabályosan mellúszni, hátúszni is, és mikor 1993-ban beléptem az Egri Szenior Úszó szakosztályba (azért, hogy a versenyuszodában úszhassak), még pillangózni is megtanultam egy kicsit. Pár hónapig gyakoroltam, aztán nyáron egyszer a sarudi strandon büszkén mutattam meg Péternek, a vízilabdás gyerekemnek új tudományomat. O később, ebéd közben tájékoztatta a családot a helyzetről: Anyu megtanult helyben pillangózni! Az biztos, hogy nem nagyon gyorsan haladok vele, de ez épp elég nekem ahhoz, hogy a szenior úszóversenyeken indulhassak a 200 méteres vegyesúszásban (50 pillangó, 50 hát, 50 mell, 50 gyors). Meg is szoktam nyerni, mert nem sokan vállalkoznak erre a távra, és így, ha lassan úszom Új Hevesi Napló 53
