Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Martinovitsné Kutas Ilona: Makótól - Makóig
TIOartínovítsné Hutás Ilona 2V)a6ótóf * TIOaRóí g ii. Én még a férjemet is a testnevelés szaknak köszönhetem. Meg a kézilabdának. 1966 őszén egy esős, hideg, októberi vasárnapon a szegedi főiskolás csapattal éppen Kiskőrösre mentünk kézilabda-meccsre. Jól kikaptunk a helyi csapattól, és délután fáradtan, szomorúan, összefagyva szálltunk fel a helyközi buszjáratra. A velem szemben lévő üres helyre leült egy fiatalember és véletlenül megrúgta egy kicsit a sípcsontomat. Erre én felkeltem az ülésről és a busz hátsó részében, egy - még üres - helyre ültem át. Erre az intermezzóra én nem is emlékeztem, annyira fáradt és szomorú voltam a meccs miatt: valószínűleg a hátravonulásomnak nem annyira a sípcsonton-billentés volt az oka, hanem kinéztem magamnak, hogy hátul a hosszú sor üres, ott még végig is lehet feküdni, aludni egyet Szegedig. Csak az úszásóra miatti fülorvos-keresésénél a Klinikán mondta Jancsi, hogy én már ismerős voltam neki valahonnan, hisz együtt utaztunk egyszer a buszon. Az Olimpiai Ötpróbát vagy 5-6 évig csináltuk, kerékpártúrákon, téli túrákon, futóversenyeken, Balaton-átúszásokon vettünk részt, majd az utolsó próba után egy jutalomutazást nyert a család, így eljutottunk Isztambulba egy egyhetes autóbusz-kirándulásra. Még a túrázáshoz tartozik, hogy Egerbe költözésünk óta tavasszal és ősszel rendszeresen felmegyünk a Nagyegedre. Ez a hegy 5 kilométerre van Egertől kb. 500 m magas és nagyon szép a növényzete. Kezdetben Eszter még Jancsi nyakába ülve mászott fel a hegyre, egyszer meg egyéni túra keretében Edit születésnapjára Jancsi a Nagyeged oldalából hozott piros cser- szömörce ágat. Ősszel különösen szép, tarka a hegyoldal. Kicsit ugrálok az időben előre-hátra, mert a sportágak egy része végigkíséri az életemet, időnként szünetelve, aztán megint előbukkanva. Megszerettem a mozgást a Postás pályán, ezért mentem aztán testnevelés szakra a szegedi főiskolára. Itt sokféle sportba belekóstoltam, némelyikkel sokat szenvedtem. Ilyen volt például a torna. Gerendán kellett egyszer bukfencezni. Hárman támogattak két oldalról, hogy le ne pottyanjak, és közben persze nevettek rajtam az ügyetlenségem miatt. Nekem meg szörnyen fájt már a nyaki gerinccsigolyám, tiszta kék-zöld volt a nyakam a sok gyakorlástól. Persze visszakapták a tornász csoporttársak ezt a kinevetést, mikor ők kézilabda órán elegáns balett mozdulatokkal igyekeztek kapura lőni. A szekrényugrás se volt az erősségem. Egyszer úgy elszálltam egy guggoló átugrásnál, hogy belefúródott a fejem a szőnyegbe. Apró kis agyrázkódást kaphattam, de Horváth Antalné Manyi néni, a tornatanárunk rögtön a sor végére küldött, hogy ismételjem meg az ugrást. Igaza volt, ha akkor melegében nem megyek neki megint az ugrásnak, akkor annyira féltem volna később ugrani, hogy oda lett volna a testnevelés szak. Ez egyébként többször is veszélybe került, például a kötélmászást egyetlen egyszer teljesítettem 10 másodperc alatt, amikor azt mondták, hogy ha nem mászom meg a kettes osztályzathoz szükséges időt, akkor búcsút mondhatok a testnevelés szaknak. Ilyen búcsúzás lett majdnem az úszás órán is, mert a vízből mentés, a vízi-gombóc, a szabályos (vízbe rakott fejjel) gyorsúszás, mellúszás, hátúszás, meg a toronyugrás nekem nem ment, mert a rossz fülembe ha belement a víz, akkor szaladhattam a fülorvoshoz. Végül egy féléves kínlódás, sírás, fülfájás, lehetetlen közérzet után jól alakult a helyzet: szereztem magamnak végre füldugót, meg fülorvost; Kovács Iván, az úszástanár meg belátta, hogy lehetek én azért kiváló testnevelő tanár akkor is, ha csak kirakott fejjel 52 IX. évfolyam 7. szám - 1999 július
