Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Volt egyszer egy menekülés
Azután csend lett. Hosszú, néma csend. Csak a mozdony gőzcsapja szusszantott szigorú rendszerességgel a némaságba. A földön hasalok óvatos mozgolódással ellenőrizték életben maradásukat és emelték fel fejüket. Hosszú percek után végre megszólalt a hármas fütty. A család is felkászálódott a földről, kiegyenesedtek, sértetlenül, a gyilkos lövedékek elkerülték őket. Némán szedegették egymásról a ruhájukra ragadt gyom- és sármaradványokat. A sok ember lassan visszavonult a kukoricásból, ismét megtöltötte a vonatot, minden eddiginél nagyobb egymás iránti türelemmel és rendben. Az öreg csendőrőrmester többször is, csak úgy gépiesen ismételgette a rendeződő utasoknak:- Csak nyugodtan, emberek! Senki sem sérült meg! Az ablakok egy része betört, a tetőt itt-ott átlyukasztották! A mozdony is működőképes! A vonat tovább tud menni! Ezek a repülők már nem jönnek vissza! A fiú, amikor ismét foglalták helyüket és látta szülei arcán is a megkönnyebbülést, megkereste anyja kezét. Erezte, hogy a meleg anyai kéz átkulcsolva tartja az ősöktől örökölt és őrzött rózsafuzért. Anyukája alig mozgó ajkakkal mondta hosszú imáját és gyermeke kezét is átkötötte a rózsafüzérrel. Már szürkületben indult el a megtámadott vicinális, egyre hidegebb menetszél járta át a törtablakos kocsit, az utasok összebújtak, egymást melengették. Már teljes sötétben érkeztek a végállomásra, az észak-komáromi állomásra. A kis család tagjai jól átfázva, lassan szálltak le a táskákkal, bőröndökkel és a dunyhákkal. A szabad peronon rakodtak le. Az anya és a két gyerek rátelepedtek a bőröndökre, az apa ismét elment valamit intézni. Itt is sokan várakoztak készülődve a szabadtéri éjszakázásra. Sokat kellett még várni. A kishugi már nagyon nyűgös volt, és az anyuka alig tudta türelemre inteni. A fiúnak is minden baja volt, de még tartotta magát. Már voltak WC-n, ettek zsíros- meg lekvároskenyerek, kaptak néhány darabka csokoládét is, de leginkább apjukat várták már vissza. Végre megjelent az apa és még mosolygott is:- Megjött Vince bácsi a szekérrel! Kint vár az állomás előtt. Felpakolunk és indulunk a tanyára! - mondta lelkesen. Az anya sóhajtott egy nagyot, mintha valami rettenetes súlytól szabadult volna meg:- Végre! Hála a Jóistennek! - szakadt ki belőle. Már osztotta is a cipelendő terheket a családtagoknak. Megszokottan felmálházva bandukoltak az állomás elé, ahol a kétlovas parasztszekér várakozott, saroglyájában szénával és egy zsák zabbal a lovaknak. A szekér mellett a lovakkal foglalatoskodó, bajuszos, bekecses Vince bácsi odafordult az agyonterhelt anyához, leszedte csomagjait és átölelte:- Isten hozott benneteket, Katus! Csakhogy nagyobb baj nélkül megérkeztetek! Ne tarts semmitől, mostmár jó helyre kerültök. A gyerekek fejét is jó ismerősként simogatta meg, majd módszeres alapossággal minden csomagot elhelyezett a szekéren, a két deszkaülésre helyezett pokrócon kijelölte az ülőhelyeket. Adott még lópokrócokat a derekak és lábak betakarására is, mert hideg lesz ez az éjszakai menet. Magabiztosan nyugtatta a két napja gyötrődő családot: 50 IX. évfolyam 7. szám - 1999 július
