Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.
B üUkaljai ösvényeken XVIII. Péter bácsi negyvenkét évig volt hivatásos vadász, s ez idő alatt húsznál is kevesebb nap telt el úgy, hogy ne lett volna kinn az erdőn. Ehhez persze nem kellett neki mesz- szire mennie, hisz az apró kis hegyi falut - ahol gyerekkora óta lakott - körbeölelte az erdő. Bárhol is lépett abba be, mindenütt a rábízott területen járt. De nem egyedül. Nem ám. A kutyájával. Mert mindig volt kutyája. A leghosszabb ideig és a legszívesebben Pimasszal járta az ösvényeket. Pimasz a falu széléig a hátizsákban csücsült, csak a feje látszott ki. Az erdőszélen aztán hangosan vakkantott boldogságában, amikor az öreg gazda megoldva a madzagot kitágította a hátizsák száját, és ő végre kiugorhatott abból. No, persze a gazdi is — szíve szerint - hangot adott volna boldogságának, mert ő is csak itt volt igazán, gondtalanul szabad. No, de hogy nézett volna ki az, hogy itt az ezüstös törzsű évszázados ősbükkös szélén kezdett volna hurrázni, éljenezni, vagy esetleg nagyokat vakkantani, mint négylábú hűséges kísérője. Nem. Ő nem hangoskodott, sőt a kutyusra is rá-rászólt ilyenkor, kedvesen, meleg hangon korholva.- No! Halkan! Itt vagyunk már! Tudod! - s repedezett bőrű, nagy tenyerével gyengéden megveregette a kis tacskó buksi fejét, miközben szeretettel kacsintva ráhunyorított. Az erdőbe lépve azután végképp megnyugodtak, fellélegeztek, s mohón szívták tüdejükbe a jó szagú békét, azt a nyugalmat és boldogságot, amit csak az erdő képes megadni az igazi vadászembemek. Ami pedig a leglényegesebb, hogy Péter bácsi felesége, Gizus néni ide nem jön, ide nem jár. Mert nem szereti az erdőt. Hála érte a Jóistennek! Ő ugyan azt mondja, hogy még a háta közepén is szaladozik a hideg nyavalya, ha azokra a csípős kis kullancs-micsodákra gondol, de az igazság az, hogy bizony ő nem szeret gyalogolni, nem is érzi biztonságban magát ott, és egyáltalán. Ő városi lány, ő a flaszterhez szokott, meg a villannyal kivilágított kirakatokhoz, az erdőjárás meg olyan alantas, falusias valami, mert oda csak dolgozni megy az ember, nem pedig passziózni. Legfeljebb a búcsú. Az igen, az szórakozás, de az erdő, semmiképp. így tehát otthon marad, és otthon marad a hangja is. Mert hogy Gizus néninek „nagy szava van”, szokta mondani Péter bácsi. Bizony, bizony, nagy szava. Ami azt jelenti, hogy soha nem áll be a szája, örökösen utasítgat, kritizál, kijavít, beleköt mindenbe. Mondja és mondja, fecseg, rikácsol, sipákol, kiabál. Fújja, fújja megállás nélkül. Mint a szajkó. Mindig észrevesz valami olyat, amiért marhatja, korholhatja, szekálhatja az öreget. Egy perc nyugta sincs mellette Péter bácsinak, mert Gizus néni nem tűri a békességet maga körül. Pedig mindennek megvan otthon a kialakult rendje, a bevált szokások pontosan, egyformán működnek, minden mindig a helyére kerül, rend van és tisztaság. 14 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
