Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.
Kinn a betonjárdán az ajtófélfa és az ereszcsatorna között van a gumicsizma helye, a hátizsák és a puska a konyhaajtó mögötti őzagancs fogason, a kutya az ágy alatt a rongypokróc darabon, az öreg meg leginkább az ágy szélén. A sodronyos vaságy szélén szeret ücsörögni, onnét figyeli a televíziót, a viaszos vászonnal leborított asztalra könyökölve. A tévénézés már csak azért is kiváló dolog, mert úgy tűnik, mintha nagyon figyelné, és akkor legalább nem kell visszaszólni. Nem egyszer történt már meg, hogy azon kapta magát, hogy meredten bámulta a képernyőt, amikor élete párja éppen korholta valamiért, s bizony a televízió be sem volt kapcsolva. Keveset volt otthon, de neki az is sok volt. Sok és hangos. Mert ő a susogós szavú, halkan muzsikáló levélrezdülést szerette. Ha meg ritkán emberi hang után vágyott, arra ott volt a kocsma. Az igen! Az egészen más. A „hivatalban” mindig ücsörgött egy-két „ügyeletes” régi ivócimbora, akivel el lehetett beszélgetni a pohár sör mellett. Vagy a fröccs mellett. Vagy a féldeci mellett. Neki mindegy volt, hisz igen szerette mindegyiket. Beszélgetni az élet nagy dolgairól. Kitárgyalni, hogy a szerdai záport hogy megfogta a kanális. A sok falevél eltömte, és pillanatok alatt tele lett az árok. Meg hogy a doktornak megjött az új Zsiguli-kombija. A kéményseprő - az a sovány - meg elhagyta a biciklijét, úgy berúgott. Ezek a témák, ezeknek megbeszélése igazi férfimulatság. S közben milyen jólesik a „Borsodi”. Csendesen beszélgetve, halk megértéssel, türelmesen, civakodás nélkül, jókorákat kortyolgatva közben. No, meg a nóta. Az éneklés. Hát, ha az nem lenne, ki kellene találni. Még legénykorában volt egyszer színházban. A járási székhelyre jött ki az egri társulat. Nyári, szabadtéri előadás volt, az iskola udvarán. Lehár Ferenc szerzeményét: A mosoly országát adták elő. Hát annak emléke örökre megmarad. Színes, táncos, csillogás, dallamos, sok széplányos nagyoperett. Feledhetetlenül gyönyörű volt. Az akkor hallott dallamokat azóta is énekli. Ám a kocsmába is csak suttyomban lopakodhatott be, Gizus tudta és beleegyezése nélkül. De ha már ott volt, jól érezte magát, s az italozás közben a nóta is jólesett. Szinte jött magától. Egy tikkasztó nyári délután a fröccsillatú, hűvös italkimérésben múlatta az időt néhány gyerekkori jó baráttal. Hogy, hogy nem - minden bizonnyal a szokatlanul nagy meleg hatására, vagy tán azért, mert már az ötödik sörnél tartottak -, de bizony Péter bácsi emlékezetéből tökéletesen kiröppent az, hogy asszonylánya a kis unokával épp ma érkezik haza a városból. Hosszú, inas karjait két szomszédjának vállán pihentetve teli torokból énekelte legkedvesebb nótáját - természetesen Lehár-dallamot, a „Vágyom egy nő után” kezdetűt. A mennyezetről lelótó mézsárga papírlégyfogón a féldöglött legyek kínjukban még rúgtak egyet-kettőt e gyönyörűséges bariton hallatán, amikor a vadnyugati filmekből ismerős módon kivágódott a kocsma ajtaja. A vakítóan bevágódó fény az ajtóban álló rettenetes alaknak csak a foltját engedte megmutatni, de hangjából azonnal kiderült kiléte. Mert a benti békés mulatozás meghitt - mondhatnánk ünnepi - hangulatát egy szempillantás alatt megnémítva, kaszaélként süvített az asszonyi rikács.- Mire vágysz te? Nőre? Majd adok én neked nőt! Megállj csak! Mars haza azonnal előttem! - ordította éles fejhangon Gizus néni. Új Hevesi Napló 15
