Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - KÖZÉLET - Löffler András: Egri választások 1998
A tavaszi parlamenti választásokat követően az ősszel megválasztott helyi önkormányzat sajátos helyzetbe került. Az ellentétes, sőt időnként ellenséges pártállású és felfogású kormány-önkormányzat-polgármester rendszerében az a fő kérdés, hogy miként tudja a város vezetése választási ígéreteit végrehajtani. Egyáltalán milyen ígéretek és programok jelentek meg, amelyeket végre kellene hajtani. Nos, Eger város elsőszámú polgára ígéretei keresztülvitelében a sajátos szembeállítást, illetve szembenállást választotta az évszázad egri beruházásának számító uszodaprogram felülvizsgálatának előtérbe kényszerítésével. Pedig egy évvel korábban képviselőként azt megszavazta. Bújtatva, de az uszodával van összefüggésben az is, hogy ígéreteiben nagy hangsúlyt kapott a központinak nem számító városrészek fejlesztése. Sikerült azt a látszatot keltenie, hogy eddig a városközpont javára és a perifériák ellenére történtek a fejlesztések. így aztán a politika szintjére sikerül (le)izzadni az amúgy kötelező önkormányzati feladatnak számító infrastrukturális feladatokat, úgy mint a járda- és a játszótér építését. Ennek komolysága vitatható, bár tudvalevő, hogy a választók egy része olykor vonzódik a demagógiához. A választási ígéretek persze egy kivételével már a feledés homályába merültek, az uszodaügynek azonban vélhetően az egész ciklusra kiható következményei lesznek. Történt ugyanis, hogy a város elsőszámú vezetője úgy fogott választási ígéreteinek átdarálásához, hogy közben hiányzott az ahhoz szükséges politikai támogatottsága, magyarán nem volt képviselői szavazatokban mérhető többsége. E helyzet fel nem ismerése eredményezte aztán, hogy intézkedéseiért reálisan is számonkérhetővé vált. A felmerült törvényességi és szerződéses kapcsolatokban jelentkező jogi és egyéb problémák miatt az önkormányzat működőképességét és hitelét veszélyeztető és kezelhetetlennek látszó jelenségek történtek. A rendszerváltozást követően először merült fel a vezetés személyes felelősségének kérdése. A legkirívóbb ezzel kapcsolatban a nyilvánvalóan manipulált népszavazási akció volt, amelyben a város vezetői és hátországuk, beleértve a kampányt irányító budapesti pártközpontokat is, elbuktak. A kezdeményezés vitatható törvényessége, az aláírásokkal kapcsolatos stiklik miatt az a kezdeményező lemondásához vagy lemondatásához kellett volna vezessen, már amennyiben fejlett politikai érzékkel és kultúrával rendelkezne. Ennek hiányában is a személyes alkalmatlanság kérdése mindenképpen felvethető. Efelől ugyanis a széles közvéleménynek komoly kétségei vannak. Sikerült vagy szándékosan, vagy együgyü hozzá nem értésből elérni azt, hogy az uszodaprobléma a Nemzeti Színház - Metró fémjelezte politikai csetepaté középpontjába került. Az uszodaügy, amely az első működési év felét átlengte, soha nem látott mértékben osztotta meg a lakosságot, értékválasztó szimbólummá nőtte ki magát és szinte lehetetlenné tett mindenfajta értelmes együttműködést a város közéletében. A legnagyobb kár ez, ami anyagiakban nem mérhető, ami felkészült és bölcs politizálással kivédhető lett volna. A város számára az ügy legkínosabb hozadéka, hogy az a jó hírnevét teljesen lerombolta. A hátrányos országos visszhang magában hordozta a kormányzat kedvezőtlen értékelését, és bizonyos fokig érthető tartózkodását, ami már forintokban is mérhető. Előnytelennek vagy legalábbis a várakozásoktól némiképp elmaradnak az ezredvégi rendezvények kapcsán jutó pénzek vagy egyelőre jegelve van az uszoda-beruházás központi támogatása. Az erre rájátszó sajtó a médián keresztüli gusztustalan üzengetések formájában ugyancsak kivette részét a károkból. A választások alkalmával valamennyi, a választói igényeket reálisan felismerő politikai erő megfogalmazta a hivatal személyi arculata felfrissítésének igényét. Világos, hogy az előző önkormányzati kurzus alatt igen szoros és olykor félreérthető együttműködés és kapcsolatrendszer alakult ki a döntéshozó technokrata apparátus és a testület között. Új Hevesi Napló 67
