Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Vallomás Rákócziról II.
Rákóczi és Mányoki jelleme párhuzamos, a festmény ß erénye, hogy az ember és a festő értékrendje azonos, sőt Mányoki emberként is méltó a fejedelemhez. Értékes és nemes adatot közöl az író Esze Tamás Vay Ádámról, aki „Megcsodálta a (danczkai festő gazda) Mányoki Ádám kertjének kapuját is. Mányoki volt az egyetlen ember, aki ínségében szíve szerint segített rajta: 200 aranyat kölcsönzött neki s fiának 10 aranyat útiköltségre hazafelé." Az is különös, hogy „Sieniewska hercegnő óriási összegtől fosztotta meg az erre föltétlenül számító Rákóczit Ez a sok baj, kudarc, többirányú vereség ellenére mindez nem látszik Mányoki festményén. Elhallgatta volna? Nem. Rákóczi felülemelkedése a nagyszeű. Nem dédelgeti a csalódásait. így Mányoki nem simít, nem szelídít, a Rákóczi-állandót festi, jellemének arculatán megragadható lényegét. Az ábrázolás minősített sokrétűsége tárja föl Rákóczi szellemisége rétegeit. A szemöldök íve lélekfinomságára utal, barna árnyalatok idézik a megnyugvást, a fájdalmon túllépő képesség, kék redők, kék ráncok a bársony ruhán esztétikummá békítik a valóság árkait. A szem ezüstös csillogása, a sújtások érzékeny részletei mind boldogítóak, gyönyörködéssé fokozzák a gondok sorát. Mindezt elsőként nem a festő végzi, hanem a modell, Rákóczi önmagában, ezt a megküzdött állapotot rögzíti nagyvonalú pontossággal a kép. így a rajzi lelkiismeretesség pontossága, a pödrött bajusz, a drágakövek, a vonzóan puha föveg mindmind az élet rázkódásain felülemelkedő lélek megnyugtató létállapotának tükre. A sors nadírján jutott el Rákóczi a lélek, Mányoki a rrűvészet zenitjére úgy, hogy a nyitány Rákóczi embersége, a festő a tökéletesség fináléja. Minden egybevágó és egységes, ritka pillanat, amikor modell és művész azonos rangú minőség. A relativitás Einstein előtti igazsága az, hogy az Ő esetükben a mélység: Magasság. Hunyadi Mátyásnak, Zrínyi Miklósnak, Széchenyi Istvánnak nincs ilyen értékű művészi interpretációja, pedig ők is megérdemelték volna. Talán Ferenczy Béni Petőfi szobra közelíti meg ezt a Mányoki-minőséget. Tény, hogy a Mányoki-életmű legnagyobb magaslata ez a portré, Podmaniczky János, Ráday Pál alakjában és önarcképén csak megközelítette ezt az értékrendet, s bármennyire tisztességes Sobieski hercegnő, Swikowska bárónő. Leopold von Anhalt dessaui herceg portréja, utóbbi 1714-ben még folytatja is a Rákóczi-arcmás formai eszközeit - mélyen a remekrn rangja alatt marad. Jó mesterségi munkák ezek, Mányoki is, mint késbb Szinyei Merse Pál - ő a „Majálisában, a barokk festö 1712-es alkotásában érte el a megismételhetetlen csúcsmiröséget. Bár nem Mányoki nyomán és nem festményen, hanem versben, Peőfi is azt a kiemelkedő személyiséget hirdeti, melyet a kép közelített: „ Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk”. Valóban az volt, jelzőtüz a nemzetnek - előre, magasra. Volt? Ma is az. Nem feledhetjük, hogy Mányoki mesterműve 1925-ben került a magyar közgyűjteménybe, Nemes Marcell magyar műgyűjtő egy Manet képért cserélte el külföldön, s adományozta a magyar államnak. Az is megjegyzendő, hogy Folkema holland művész Rákóczi-metszete 1739-ben Mányoki Ádám Rákóczi-portréi alapján készült. Az is elmondandó, hogy a Rákóczi- szabadságharc másik nagy alakjának, Bercsényi Miklósnak portréját nagyszeű kivitelben Tornyai János festette meg immár a XX. században. E mi előképe az ismeretlen festő által komponált Bercsényi-portré, mely a Történelmi Képcsarnokban található. Őriznek egy fontos dokumentumot az esztergomi Keresztény Múzeumban, egy képet, melyen „A szultán fogadja II. Rákóczi Ferencet”. Ha Mányoki Ádám Eiős Ágost-portréja sem közelíti meg maradandó értélű Rákóczi-arcmását, rejtőzik egy mestermű a XVII. Században, amelynek szerűjét nemhogy a közvélemény, a szűkebb művészettörténész-festői régió sem vette számba. Donát Gábor Ambrus önarcképét, mely robusztus erejével, markáns tekintetével romolhatatlan érték, a drezdai városi múzeumban őrzik. Aszkéta volt. Ő 1684-1760 között élt, jogász és arcképfesö volt, templombelsőket is festett, ahogy emlékeznek rá: „Sem haját, sem szakállát nem vágatta, sujtásos magyar ruhában járt, amit hét pontban indokolt meg, de a hetedik a legmulatságosabb: nem kell alatta fehérneműt hordani, mint a rómaiaknak. Nagyon szerette az egyszerűséget. Egy Új Hevesi Napló 35
