Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Tudós nevelők
pesti karára került, ahol megalapította és 1977-től vezette a magyar tanszéket (Cs. Varga Istvánnak adva át a stafétabotot). 1983-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a Babits prózai életművét, levelezését földolgozó kritikai kiadás főszerkesztője, és ő szerkeszti a Babits Könyvtár nélkülözhetetlen forráskiadványait is. Az általános és a középiskolai tanításhoz sem lett hűtlen, szenvedélyesen foglalkozik elméletével és gyakorlatával. Tankönyvek tucatjainak lektora, tanári oklevelet szerző magyar szakos hallgatók nem kerülhetik meg az egyetemen. Olyan monumentális munkák szerkesztése fűződik a nevéhez, mint az Irodalomtanítás az ezredfordulón (1998), illetve a Pannon Enciklopédia Magyar nyelv és irodalom cimű kötete (1997), melyek szerzőgárdája a szakmának is reprezentációja. Kétkötetes Babits-olvasókönyve megjelenés előtt áll. Ilia Mihály Szeged, Sipos Lajos Újpest díszpolgára. Mindkettőjük tudományos munkássága egy kritikai kiadás köré szerveződik: Ilia Mihályé Juhász Gyula Összes Művei köré (főszerkesztője Péter László), melynek eddigi kilenc kötetéből hat az ő nevéhez is fűződik, Sipos Lajosé a Babits kritikai kiadás köré. Bár minden magyar szakos hallgató és tanár több-kevesebb rendszerességgel használja, forgatja klasszikusaink életműveinek e legmegbízhatóbb szövegű, jegyzetelt kiadását, igazi értékét s a mögötte álló életmünyi munkát igen ritkán tudják fölbecsülni. Ha a tanár, különösen a magyar szakos, a társadalom páriája, a textológus a szakmájának is páriája, akinek mindenért sokkal többet kell dolgoznia, s aki a legtöbbször a minimumot sem kapja meg munkájáért. Az egyetemi hierarchia egy tetszetős című dolgozatot többre becsül, mint a minden kutatás alapjául szolgáló forráskiadásokat, melyek jegyzetanyaga olykor több monográfiá- nyi tudást görget. Gondoljunk csak jeles textológusaink tudományos elismerésére: Stoll Béla 58 éves korában lett kandidátus, de legalább textológiai munkásságáért (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, 1987), Péter László, a magyar textológia nagymestere, a kritikai kiadások akadémiai szabályzatának kidolgozója alig néhány évet taníthatott a szegedi egyetemen. Ilia Mihály korábban kapta meg a Széchenyi-díjat (1995), mint a kandidátusi fokozatot (1996). Egyetemeinken nincs egyetlen kutatói hely sem, mely huszadik századi klasszikusaink életművének ápolását biztosítaná. A Juhász-kritka rég elakadt, a Babits-kritikainak anyagi háttere sosem volt igazán, s most még személyi föltételei is megszűnni látszanak. Óriási űr tátong a hirdetett elvek és a valós gyakorlat között. Nemzeti kulturális örökségünk föltárása és megőrzése. Már-már ünneprontásnak, provokációnak tűnhet egy- egy ünneplés: hogy van értelme... Nem megtévesztés ez, tudatos nyomorba döntése a még néhány hívő léleknek? Mindennek ellenére vannak, és lesznek is magyartanárok, de úgy tűnik, nemcsak az európai bérszínvonalat, de a polgári létet is messze elkerülve. (Európába, és a világ más helyeire, nem a magyartanárok kapnak ösztöndíjakat, hisz ők itthon vannak otthon, minek nekik világot látni...) A minden oldalról elárult nemzeti kultúránk napszámosai a magyar nyelvet és irodalmat oktatók, ők azok, akiket a mindenkori kormányok mesterségesen nyomorszinten tartanak gazdasági okokra hivatkozva, holott napi piaci árat fizettetnek velük mindenért. A pályán lévő tanárok állásuk elvesztésétől félnek, a frissen végzők többségének esélyük sincs magyar szakos tanári álláshoz jutni. Ilyenkor fölmerül a tanárok (a magunk) felelőssége a nyomorban tartás prolongálása miatt... bár ez komolyan csak akkor lenne fölvethető, ha e tudós-nevelők jobban élnének sorstársaiknál. De ők csak a magyarságért (és az irodalomért, az anyanyelvért) élnek, érte - és nem belőle. Isten éltesse őket ezért, mindenkori tanárainkat! Új Hevesi Napló 49
