Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Tudós nevelők
(Estffáry (üergely 'ffiét ,Árpáh'í{ázt \\vtttQ tmlékzzvtt “Hullatja levelét az idő vénfája, Terítve hatalmas rétegben alája, Én ez avart jártam; tűnődve megálltam: Egy régi levélre ezt írva találtam... " (Arany János) A magyar népmesék egyik kedvelt fordulata az, amikor a királyfi a sok megpróbáltatáson sikerrel túljut, és nem csupán a királylány kezét nyeri el, hanem megkapja az öreg király fele királyságát is. Lehetett-e ennek a mesebeli szituációnak valamilyen történeti valóságmagva? *** A magyar történelemben volt a fentieknek előzménye, nevezetesen a hercegség intézménye, amelyet latinul ducatusnak, magyarosan dukátusnak nevezünk. A latin szó a dux kifejezésből ered, amely egyaránt jelent vezetőt, hadvezért, herceget. A dukátus vagy hercegség valójában területi különkormányzat, amelynek élén általában az uralkodóház egy-egy tagja, hercege állt. Györffy György véleménye szerint a honfoglaló magyarok ezt, mint a trónörökösi intézmény keleties (türk) rendszerét honosították meg a Kárpátmedencében. Ezt eredetileg a csatlakozott katonai segédnépek (kabarok) egyfajta területi szervezete volt a trónörökös vezetésével. A hercegség három tömbjének a központjai Bihar, Nyitra és Krassó voltak. Kristó Gyula álláspontja viszont az, hogy az egész Kárpátmedencére kiterjedő dinasztikus országmegosztás gyakorlata az I. András király és Béla herceg (I. Béla) közti 1048 körüli osztozással vette kezdetét. Az ekkor létrejött hercegség még nem alkotott összefüggő területet, s az országterület egyharmadára terjedt ki, amelynek két központja volt: Bihar és Nyitra. Ennek ura volt Béla után I. Géza, I. László, talán Lampert és Álmos. Ezt a hercegséget Könyves Kálmán 1107-ben megszüntette. Utódai közül II. László újította fel 1162-ben, aki a hercegség területét (IV.) Istvánnak adta át. Létezett a hercegség intézményének egy másik típusa is, amely olyasféle felosztást takar, ahol a herceg fennhatósága egy eredetileg is különkormányzattal biró tartományra terjedt ki. Ez elsőként 1137-ben László (II. László) boszniai hercegsége során figyelhető meg. A tengermelléki horvát-dalmát területek hercege volt Béla (III. Béla) 1161-63-ban, Kalán püspök 1193-94-ben és Imre 1194-96 között. Dalmáciára, Horvátországra, Boszniára és Hulmra (Hercegovina) terjedt ki András (II. András) hercegsége 1198 után. Egész Szlavónia (Drávántúl) élén állt Béla (IV. Béla) 1220-26 között, majd az őt követő Árpádháziak.1 Kristó Gyula véleménye annyiban tér el Györffy Györgyétől a dukátus = hercegség értékelésében, hogy az előbbi szerint nem katonai-határvédelmi céllal jött létre, nem is keleti eredetű, hanem egy európai korafeudális folyamat magyarországi formája. így analógiát lát a Meroving-, és a késő Karoling-kori, a cseh-, lengyel- és oroszországi országfelosztások és a végleges széttagolódáshoz nem vezető magyar hercegség közt. Közös vonásuk a feudalizációs folyamatban megkésett régiók népességének elkülönült területi 50 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
