Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
A szeretetnek nincs szüksége eszmei alanyokra. A szeretet olyan, mint... de nem. Nincs jó hasonlat a szeretetre. Nincs oka. Nincs magyarázat rá. A szeretet talán csak van. Önmagáért való. Néha felgyűlik egy emberben és kiárad, mint tavasszal Galileában a patakok. Mindenki meghal, akit nem szeretnek. A szeretet olyan, mint a magzatvíz, úgy veszi körül azt, aki benne él, nem hatol át rajta fény, sem zörejek, a veszély. Erősebb, mint a halál. Édent teremt a pokolban. A szeretet így tartja fenn azt, akit szeretünk, mint Jézust Szent Kristóf a víz felett. A szeretet esőt ad és felüdülést, de elsősorban védelmet, pajzsot. Gyermekkorunk távolibbnak tűnik, mint az idők kezdete, elfecsérelt ifjúságunkból nem hallunk mást, mint az utolsó zúgást a felismerhetetlen kert halott fái között. Az idő megeszi a múltat és kioltja a veszteség fölött érzett fájdalmat. Félünk és rettegünk, de a szeretet elűzi a félelmet. Ez a város, szaga, teste formája önmagában él, függetlenül a világtól, a zsidóktól, a Világtól, aki megdöbben szépsége, nagysága, bölcsessége, szelleme előtt. Miért nem omlott össze, semmisült meg, vált sivataggá, semmivé az Időben, mint Úr, Babilon, Lagas vagy Mari? Miért őrizte meg, mint a borostyán, az Idő a szűk utcákat, a kupolákat, a Sziklát és a lépések nyomait, a fohászok fluoreszkáló emanációját? Itt élni, lélegezni, maga a kötés. Láthatatlan egyezség. Bonthatatlan szerződés. Holtak és elevenek szövetsége. Boldogság és büszkeség, hogy van Jeruzsálem, hogy a valóság fölött, mely lapos és unalmas, lebeg valami, melyet nem cölöpök tartanak, hanem a víz és az ég fölött tartja a köveket atyáim lelke is, e halhatatlanságba faragott örökkévaló oszlopok. A tereken és az utcákon a világ népei megoldják saruikat, mezítláb baktatnak a megszentelt kövek között, libabőrösen az áhítattól. Itt mindenki arisztokrata, sejk, fejedelem, bölcs rabbi, herceg, karavánok ura, még az utcagyerekek is, akik a galambok ganajában hemperegnek a paloták ámyékroncsai között, mert ki tudja, ki volt az ősük, feszített vagy feszíttetett. Bármi történjen, ez a város a végzetem, mint Ő. Mindent meg kell neki bocsátani; kényelmetlenséget és szeszélyeit, önzését és kapzsiságát, még szerelmét és gyűlöletét, bujaságát is. Mert ha szeretünk valakit, nem az a fontos, hogy erényes legyen, csak az, hogy van! Minden utcakőből sugárzik valami, holtak idegen árnyai köszönnek vissza, ringyóként vonz és kering körülöttem. Mintha egyszer az emberek az időben valami tökéleteset alkottak volna kövekből, ganéjból, szellemből, az Isten szeretetéből és bőségből. Én messzire születtem, de ő új hazát adott nekem, a gyökereimet, hogy majdnem megismertem a legnagyobb rejtélyt: önmagam. Megtanított emlékezni és bolyongani, átérezni azt a szellemi varázst, mely úgy árad még a szemétből és féligrágott csontokból is, mint máshol a rózsalugasokból, olyan végzetesen és érthetetlenül, mint egy szerelem, egy szenvedély, hogy az ember annyira elvakul, hogy már nem is szégyelli magát miatta. Mert szeretni büszkén és nyíltan kell, s ha az, akit szeretünk, nem viszonozza érzéseinket, nem szabad szégyenleni ezt a reménytelen vágyat, ezt a szenvedést és fájdalmat. Olyan ez a város, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ki ebből a hangból a másik. Aki nem tud erre felelni, nem az én emberem. Éltem sokáig s magányosan kerestem a hangokat és nem találtam. De azután jött valaki, aki hallotta úgy, mint én, látta úgy, mint én, s amit máshogyan látott, azt ő is átadta nekem s már én is úgy láttam, mint ő, mert ez nemcsak egy város, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember a lelkében örökké vagy nem. Olyan, mint egy barát, egy testvér, szerető, mindig hallom a hangját. Mexikóban, itt a városban, ha esik az eső és máskor is, mindig... Új Hevesi Napló 21
