Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
Beszéltem hozzá és a kövek elveszítették néma tartózkodásukat, sugároztak és suttogtak a kövek, melyek között éltek azok, akikről beszéltem s a szavaim valóságosak voltak és már ő is azt mondta, amire én gondoltam, nem volt saját külön gondolata, egyszerre gondolkodott velem. A C14 felezési ideje 6000 év. De az ember erősebb, tovább sugárzik. Ezt éreztük mi is. Az a sugárzás, ami kiáradt Mózes, Jákob, Salamon testéből, leikéből, a házfalakból, a tekercsekből, lépcsőkből... Mindenből, amit egyszer megérintettek és a lelkűk erejével sugárzóvá tették, tovább eltart, mint valami ócska anyag. Ezt éreztük mi is. Nehéz felelni a kérdésre, hogy ők csináltak ebből a helyből Izraelt, vagy eddig is volt itt valami, amiből kiválhatott egy József, egy Dávid király, Jézus, Bar Kochba. A nap fénylett felettünk, ez a sűrű, égető, kábító napsütés, ami olyan, mint a kábítószer, az ember ernyedt és kábult lesz tőle és boldog, józan is, mámoros is, amikor beszívja ezt a ragyogó mákonyt, ezt a boldogságillatot. A könny, amely a boldogság perceiben kicsordul szemeidből, a tej, melyet testéből fakasztott számodra anyád, a nyál, melyet az első csókkal ittál magadba, olyan ízű, mint az öblök, a forrás és a tenger. Bárhol járok, mindig Izráel jut az eszembe, ha folyók és tengerek illatát szívom, ha egy arc rajzolódik ki a vizek gyűrűiben. Minden ott volt a legjobb, Izraelben. A vízen tanultunk járni, mint a Megváltó. Izzadtak voltunk és piszkosak a hőségtől, s minden a miénk volt, a márványistállók és a kőcsipkés palotaromok s a kikötő, ahol reggeltől estig és estétől reggelig rakodtak, hozták az aranyat, az elefántcsontot, az ezüstöt, mirhát, balzsamot, fahéjat, a fűszereket rakodták izzadó rabszolgák, az ámbrát, az indiai gyöngyöket, a rózsaolajat, a szöveteket, selymet, bársonyt, bíbort, amely vöröslött, mint a naplemente a Jordán felett, mindent, amit Kús földje bazárjaiban, Delhi sikátoraiban, Kréta műhelyeiben, Libanon erdeiben, föníciai fegyvergyárakban gyártani tudtak, minden ide ömlött a jaffai kikötőbe, minden a miénk volt, az enyém is volt és az Övé... a zsidóké. S játszottunk és tudtuk, hogy zsidók vagyunk. És felnőttünk és megálltunk az ötezer éves kikötőben és láttuk, amint a világ népei kikötnek Jeruzsálem lábai előtt, pásztorkirályok érkeznek, tömjént, aranyat és mirhát hoznak és hódolnak Jeruzsálemnek, Dávid királynak, Salamonnak. Anyám és apám zsidó volt, és az ő apjuk, dédapjuk, őseik... Van-e igazibb arisztokratizmus és nemesség, mint a miénk. É r - t e d már? Mert Izráel a mi számunkra nem egy ország, ahová turista módjára néha betér az ember, hanem egy érzés. S ebből az érzésből nem szabad, nem lehet kilépni, mert ha egy érzésből az ember egyszer kilépett, nem tud többé visszatérni, mert nem talál mást, csak romokat. Izráel egy érzés. Olyan, mint egy szerelem. Az identitáshiányos emberek utolsó nagy ajándéka ebben a világban. Meggyalázott, megtapodott Jeruzsálem. Aranyváros. Miért tartott ilyen sokáig, amíg Magadhoz hívtál? A Szentély kövei! Kétezer éve, ahogy ledobták római martalócok. Vagy csak katonák, akiket éppúgy hazavárt az anyjuk, mint őket, akik meghaltak a púposodó kőhalom alatt? A Szentély alatt a folyosó. Valaha illattól nedves utca s a sok ember között, akik felfelé tartanak a lépcsőn a templomudvarra, Jézus. Rávetül az eljövendő árnyéka. O már megbocsátott. Ami még megmaradt s megcsillan kinyújtott kezében évszázadok rablásai után, csak a szeretet. Már nem maradt más. 20 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
