Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
Ez a nő egyszer már belépett a sátramba. Pontosan igy, kétezer évvel ezelőtt, s egy méter hatvannyolc magas volt és ötvenkét kiló. Azt akarta, haljunk meg együtt. Azt bizonygatta, hogy az élet más is, mint jog vagy anatómia, nem orvosi kérdés, az élet valami egyszeri, feltétlen és értelmetlen is, olyan, mintha Isten hirtelen grimaszt vágna. És most visszajött. Talán csak a teste? S mi volt fontosabb akkor, a teste, vagy mindaz, ami belőle áradt, beszédje, mosolya, nézése, könnyei? A szemeit láttam meg először. Halálra ítéltek néma tekintete, drogosok víziója. Százéves csecsemők tágra nyílt, mindentudó pillantása, anyjukból kiszakított fiókák apokaliptikus sikolya, elhagyatottak néma döbbeneté. Kócsagmagány. Égbe zuhanó kutak. Sátor, amelynek szétlebbentem az ajtaját és beléphetek. Igen. Ott várnak már. Ötezer éve várnak. Párnák és takarók között heversz, én belépek, megoldom övemet és megismerlek. Nincs más kérdés, se válasz. Nem kérkedünk sohanemvolt szerelmünkkel. Nem harcolunk tovább. Itt csak nyugalom van és béke. Csíkos takarók, süppedő párnák. Valaki vizet hoz a kútról. Néha megállók, ijedten bámulok magam elé, tátott szájjal, ködös, messzire bámuló pillantással, mintha az időbe néznék az érthetetlen végzetbe s egy fehér hajót látok elúszni, fehér elefántokat, bíborba, gyöngyökbe öltözött kényurakat, napkeleti menetet tevékkel, szakállas hercegeket, gondtalanokat és felelőtleneket s végre megértem, mi történt közöttünk, mi volt az élet, miért volt ez az egész... Visszamentem hát és a Jordán vizének illata, az iszap és hordalék örökkévaló történetei a gyökereimről meséltek, arról, honnan jöttem, és ki vagyok. Mit keresek itt? Madarak vonulását, téglavetők sikolyát. Csillagot. Sófár hangját. Halott szemeknek ragyogását, Salamon templomát és minden templomot, apám ősei köveken hagyott nyomát. A gyökereimet. A kutat, amelyben ötezer évnyi mélység felett kapaszkodik a gondolat. Régen eltűnt nemzedékek elfelejtett félelmei és ijedségei kiáltanak, őseim vágyai és kívánságai ösztökélnek s fonják be gyökérszerűen egész létemet. Hol az a kő? Melyik az utca? Tudni akarom, milyen lehetett a levegő illata. Hogyan kapott bele a szél a kiáltozó vitorlákba, milyen volt az ég s hová nyíltak a tamariszkusszal borított kapuk. Tudni akarom végre! A szőlőn túl folyik a Jordán. A vize ma tisztább, apró hullámok fodrozódnak rajta. A Város, mint egy seb, olyan lett, Az ég alja úgy vöröslött, mint véráztatta rongy. Gyermekek haldokoltak sötét szobákban s aludtak el sírva, a vágy pedig lappangott, mint a farkas, ment, mint az árnyék, a házak előtt. A sziklák úgy hevertek szanaszét, mint a sírkövek. Némelyik szív alakú volt, némelyik dolmenekké épült. A csónak, az az egyetlen, időtlen csónak Ginossarban, a Kinereth halszagú, meleg illatától volt nedves. A halakat tisztítják, sózzák, szárítják a napon és Házán caves szűk, egyemberes járataiban úgy tapad rám a levegő, mint ragacsos nyirok a beteg testen. A kikötőbe befutnak a hajók. Napkeleti kincsekkel vannak megrakva, buja fűszerektől illatoznak a bíborvörös vitorlák alatt, rabszolgák fájdalmától, boldog hercegek örömeitől roskadoznak, csigák és kagylók tetemei borítják a törzsüket, csapkodja a víz az oldalukat. Orruk mindig kelet felé néz, oda tartanak. Úgy éreztük magunkat, mint aki végre megérkezik valahová s egyedül marad. Mi is egyedül maradtunk, de a testünk csak szemtanú volt. A lelkűnkkel éltünk. Új Hevesi Napló 19
