Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
A világ s a szívünk tele van rendetlenséggel, a részletek tökéletlenek és igazságtalanok, az egészből hiányzik a nagylelkűség, a tolerancia, a krisztusi béke. Vajon azt a rendetlenséget és elégedetlenséget, ami a szívemben van, rendbe lehet még hozni? Még haragszom, de már nem olyan szenvedélyesen, s ez talán rossz, mert a harag érzelem, s a haragban nem szabad elfáradni néha, mert a harag ébren tart, nem engedi, hogy leüljünk, hogy hazatérjünk. Ez szomorú. Mert itthon lenni mindig annyi is, mint lemondani valamiről, a világ egyéb részeiről, a vágyakról, az élményekről, pillanatokról és esélyekről. Talán ez az oka mindennek. Elfáradunk a haragban, s már nem haragszunk igazi erővel. Mikor az ember a végzettel találkozik, a végzettel, amely alapjaiban rengeti meg életünk alappilléreit s elhozza életünkbe az igazi tragédiát, a gomolygó ősködből vigyorogva kikászmálódó ős arra kényszerít, hogy e találkozás pillanatától máshogy éljünk és gondolkozzunk, mint addig, felülvizsgáljuk valami nagyon konzekvens és kérlelhetetlen tárgyalás keretében addigi életünket, s máshogyan létezzünk és fogalmazzunk, mint annak előtte. Ahogyan a sors eme küldöttjét fogadjuk, mindig döbbenetesen közhelyes és csalódást okozó. Mert nem a Kinyilatkoztatással találkozunk többnyire, a Messiással és Megváltóval, hanem a lehető legegyszerűbb emberrel, a tucat egy képviselőjével. Egy nővel, aki fehér műszőrme bundát visel. Egyszerű és Ízléstelen. Unalmas és közönséges. És szinte bosszankodunk, hogy a végzet ilyen banális alakban kísért meg bennünket. Nem Szűz Mária, csak egy nőszemély. De azután történik valami s meg kell tudnunk, hogy ez az állapot kitölti az életet, cselekmény lesz, lassú, makacs és lappangó cselekmény, mint egy testi folyamat, mint egy természeti törvény, mely mindennél erősebb. Az emberek valószínűleg nem ok nélkül hiszik, hogy a szerelem erősebb, mint a halál, feltöri a sírokat... S lám a sírok itt tátonganak előttünk, a törött cserepek között. Mert vannak párok, akiket egyetlen hullám sodor egymás felé a világűrben s e pároknak végül is találkozniok kell, nem szökhetnek meg egymás elől sem északra, sem nyugatra, talán még Dél-Afrikába sem, vagy a sírba sem. Vissza kell témiök az időben és térben, hogy találkozzanak. Mintha egy műhelybe pillantanék, egy különös, nem evilági műhelybe, ahol az élet készül, látok valamit a műhely titkaiból, ahol készülünk mi emberek, férfiak és nők, nevetséges titkainkkal. Ez a nő egyszer már élt és meghalt. Nem őrültem meg, tudom, mit látok, és mit érzek. 0 lélegzik a hegyekben és a síkságokon. Naplementekor ő az első csillag az égen, s minden, ami szép és jó és tiszta sok ezer kilométerre a várostól. Tabitha. Annyit jelent, mint zerge. Olyan szeme volt, mint a vad zergének. Gyermeki, hosszú pillái mélyen leereszkedtek az arcára és én majdnem sírva fakadtam a boldogságtól, valahányszor csak láttam. Úgy rémlett, magát Ráchelt látom... Lehet, találkoztunk már két-három vagy sok ezer évvel ezelőtt, csapzott, izzadt és rémült tömeg között menekültünk valahol egy pillanatra, a filiszteus hordák közepette. Ő egy kétkerekű kordé függönyei közül nézett ki az őrjöngő verekedőkre s én valahol ott bizonygattam Isten igazát a tömegben, mellette. S egy pillanatra összenéztünk. Lehet... Hiszen egy család vagyunk mi, összekeveredve, szutykosan a vértől és az izzadságtól és kótyagosan a mítoszok emlékétől, mint mindenki, akinek dolga és tennivalója volt a világban. 18 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
