Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
Valamikor alkotni akartam. Egy embert akartam felépíteni sárból és könnyekből, mint Loew rabbi a nagy Gólemet, űzze el a démonokat. Rohantam, nehogy kifussak az időből s későn jöttem rá, hogy az olyan idő, amelyből ki lehet futni, keveset nyújt és értéktelen. Építeni akartam valakit, aki betelepíti a lelkemet, mely parlagon hever, mint a Holt tenger kiszáradt, sóval lepett medre, s ez a szándék még most is ég a lelkemben homályosan és torzan, ahogy a nyomorék emlékezik a letépett karjára, révületben, borzongva, bepárásodott szemekkel. Az emberi beszédre, a hangjára úgy emlékezem, mint süket zenész a dallamokra. A vonat alá kerültem. Megsértettek és nem tudok kibékülni a világgal. Ismerem pedig a sérülést, amely elindította a lelkemben ezt a kóros burjánzást. Tudom azt is, hogy akarattal és értelemmel nem tudok segíteni e tüneteken, nem vagyok képes siettetni a gyógyulás folyamatát. Iparkodom megtalálni pedig a kapcsolatot az emberekkel, mert azzal az egyetlen emberrel, aki megsértett és elhagyott, nem sikerült a kötés és a szerződés. Érzéseim lassan megalvadnak, mint a kifolyt vér. Csak az értelmem világít és éget még, mint a láng, megvilágít egy vermet a földben, és tudom, hogy ez a helyzet reménytelen és el kell viselnem mégis, elfogadni a világot, mert ez a dolgom. Mert nem hiszek a boldogságban s beérem a pillanattal, a pótlékkal, bármi mással, ami feledtetni tudja, hogy bizalmatlan vagyok. Nem szeretek senkit és nem vagyok boldog. Az ember rettenetesen keveset tud önmagáról. Már testünkről is alig tudunk valami megbízhatót. Mit remélek a lelkemtől, melynek természetét egyáltalán nem ismerem, csak megnyilvánulásit érzékelem? Mit remélhetünk egymástól, emberek? A világ zúg körülöttem és én egyre mélyebben, iszaposabban merülök el ebben a dómhomályban, amely siketen vesz körül, mint a fuldoklót a vizek alvilágának árnyai és sűrűsége és mint öngyilkoshoz a hullámverés dübörgése, még átszűrődik hozzám a kinti világ zaja a magány falán keresztül: kocsik robogása, kutyaugatás, egy nő dúdol, férfihang dünnyögése... E hangok mind üzennek és figyelmeztetnek valamire, amitől egészen megszabadulni soha nem tudok. Figyelmeztetnek és emlékeztetnek a világra. A fájdalom elmúlt. A sors néha játszik. Különös helyzeteket hoz elő és mutat fel, ismétlődő, testet öltött emlékeket, kísérteties és alvilági hasonlóságokat valósít meg, vezet elő a világ sötét útjain másolatokat, jó embereket - ez a találkozás mindent adhat: élményt, meglepetést, csak fájdalmat nem tud adni többé. Az idő csinál valamit a fájdalomból. Az ember megismeri, felnyüszít, aztán elrejti a világ elől, mintegy preparálja, aranyba öltöztetett koronás múmiaként őrzi az emlékek halotti csarnokában. Az a fájdalom is elmúlik, melyet a szerelem okozott, ne csald magad. Marad a gyász, az idegeknek és az emlékezésnek valamilyen megszabott rituáléja. A fájdalom más volt: állati üvöltés volt, némaságában is. A vadállatok üvöltenek így, amikor nem értenek valamit a világban, a csillagok fényét, az idegen szagokat vagy a láncot, s félni és vonítani kezdenek. Aztán a fájdalom egy napon átalakul s minden, ami hiúság, harag és sértődés volt és hiányérzet, kiszikkad és megtisztul a fájdalom hideg és konok lobogásában, s marad a kezelhető, idomítható, elhelyezhető emlék. Vegetáció az érthetetlen árnyékában. Mi vonz és dühít bennünket, micsoda rokonszenvek és öntudatnál, szándéknál homályosabb utálatok kötöznek és uszítanak? Új Hevesi Napló 17
