Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Izráel
(qál Péter Salusinszky Miklósnak testvéri szeretettel í^zthA (Hommage a Sz. Noémi) Ki őrzi az idők kertjét? Mi lesz a pillanatokból és a vágyakból, a kimondott és kimondatlan szavakból abban a homályos és képlékeny valamiben, amit közönségesen időnek neveznek? S ami polipként fonja, nem engedi el azt, amit magába fogadott egyszer, mint egy tébolyult szerető, halálos öleléssel szorít magához mindent, ami egyszer a karjai közé téved. Amit elkezdünk egyszer, az az idő zsákmánya marad... S az élet nem más, mint országok, tengerek és pillanatok, sokmillió ember, s messzebb a ködben más országok, más hatások, oszló és emelkedő rétegek tolongva, kapaszkodva s egymást követve e furcsa kertben, az időben. Kihullok Isten ujjai közül, mint a vizes homok. Mamsih falainál, halott cserepek között, az idő peremén bolyongok, a lelkem fénylik a fájdalomtól. Csak a könnyek maradtak a kezemben. Isten konok, mint egy eszelős. Be akarja tömni a fülét, hogy ne halljon semmit, hogy ne térítse el szándékától. És néha tétovázik, s ott, az arénában a születés, a párválasztás és a halál tusái között rábízza az emberekre, hogy döntsenek. Igen. Tiéd a döntés irtózatos felelőssége. Isten nem választ. De micsoda iszonyú paradoxon: Te vagy, aki választ, de a felelet a kérdésre régesrégen elhatároztatott, az idők kezdetén beíratott a Könyvbe s választásunk voltaképp önmagunk megcsalása. És most nagy csönd van. Olyan csönd, mint a halál előtt. Olyan nagy csönd, mint az én szívemben. És ebben a csöndben hallani lehet, amint valahol messze, valaki egy könyvben lapozgat. Ki őrzi az idők kertjét? Egy őr s az őr neve: halál. A pusztaságban, ahol egykor Jézus imádkozott, s ahol a sáskák is szenvednek, nem messze Qumrantól, a titokzatos szekta, az eszénusok tintapecsétes asztalától, van a halál tava; Jam haMelach, a valaha volt aszfalttenger. Tenger, amelyen sohasem fodrozódik a víz, nem úsznak rajta hajók s nem élénkíti kikötő. Ahol a parton nem terem növény, nem szül a szitakötő s az odatévedt élőlényekből szobrot csinál a só. Virágzó kultúrákat, hatalmas városokat, vígságot és vendégeket borít, Szodomát és Gomorrát. Egy tó, ami megöl mindent, ami belekerül, ahol a parton halál tapad s az elképzelhetetlen forróságban a halál göröngyei peregnek a botorkáló láb alá, ahol a kövek is halottak, holtukban élnek örökké s őrzik a föléjük tornyosuló Maszada diadalmas emlékét. Mezítelen, lecsupaszított világ. Seol. Pokol. A teremtés második napjáról maradt őriző a kortalan időben. Se maghozó fü, se gyümölcsfa és annak magva nem szóratott el s az eső sem született még meg. Egy sivatag, ahol elfárad az utazó szeme, s mégis, virágzó, élettől harsogó, smaragd ligetet vesz körül, forrást, pálmaligetet, füveket, dús lombú fákat, párjukat hajszoló állatokat, egy piciny boldogságot a sivár kietlenségben. Ez En Gedi; a gödölye forrása. Az idő kertje En Gediben van. Egy ösvény vezet innen az örökkévalóságba. 16 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
