Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVI.

- Megvan a disznó! Helyesen döntöttél, és a lövés is jó volt. A disznó ott fekszik a sűrűben. Ott, a nagy bokorral egy irányban kell keresnünk. Az aljától vagy húsz méterre.

Szedelőzködtünk, mert gyorsan sötétedett.

A nagy bokor alól próbáltunk nekivágni a meredek oldalnak, de egyszerűen belevesztünk. Nem tudtunk áthatolni rajta, olyan sűrű volt. A bőséges zápor leveleken maradt kövér cseppjei meg zúdultak a nyakunkba. Visszaereszkedtünk oda, ahonnét elindultunk.

A rálövés helyéről kellett újra megpróbálni a keresést.

Megtaláltuk azt a váltót, amelyiken érkezett, sőt a felázott földben a friss nyomot is, ám semmiféle vérnyomra nem akadtunk.

Bebújtunk a sűrűbe, és innét már csak az irányát tudtuk, hogy merre kell haladnunk.

De ez a haladás inkább birkózás volt. Amolyan szabadfogású. Mert egy méter előre haladás beletelt egy percbe. Tüske, iszalag, fiatal hajtások, zuhanyként locsoló levélmilliók. S nagyon meredek oldal, alaposan átázva. Ki is szaladt alólam mind a két lábam. A puskát magamhoz szorítva csúsztam lefelé, hátamon, oldalamon. Amikor aztán valami nagy gyökéren felakadtam, nem bírtam felállni. Nem tudtam gumicsizmás lábaimat a nyálkás csúszós oldalban megtámasztani, hogy felemelkedjek. Szabályosan dagonyáztam a puha sárban, miközben rá-rámarkoltam az apró tüskés vékony gallyakra, szederindákra.

S a disznó? Ki tudja, hol van! A koromsötét éjszaka meg a nyakunkon. Folytattuk a kínlódást előre, téptük a sűrű szövevényt. Az elemlámpa fénye egy méternél tovább nem volt képes behatolni a sűrűségbe - tovább nem láttunk.

Kétségbeejtően fogytak az esélyeink ahhoz, hogy megtaláljuk a disznót. A rálövés helyéről megítélt távolságban voltunk már, de azt nem tudtuk, hogy lefelé, vagy felfelé kellene ahhoz tartanunk, hogy ráleljünk.

Megálltunk, lihegtünk, gőzölögtünk. Csuromvizesek voltunk. Barátom egy méterrel előttem, s ugyanennyivel feljebb állt az oldalban.

Orrával nagyokat szippantva szívta be a levegőt, majd megszólalt.- Vaddisznószagot érzek! Gyere ide, itt te is érezni fogod!

Úgy volt. Ahogy mellé léptem, már én is éreztem. Kétségtelenül a vaddisznó jellegzetes szagát, illatát lengedeztette ott a szél.- Tíz méteren belül kell hogy legyen. Meglátod, meglesz - biztatott.

Én azért papírzsebkendőt tűztem egy gallyra, hogy ha mégsem válna valóra jóslata, másnap ez a fehérség irányadó legyen, hogy csak innét kelljen majd folytatni a keresést.

Ám ekkor újra barátom hangját hallottam:- Helyesbítek, nem tíz méter, csak három. Mert itt fekszik előttem.

Ahogyan csak bírtam, úgy téptem magam oda, s az ezernyi bokorág között bepillantva megláttam a hátán fekvő, hatalmas kandisznót.

Négykézláb csúsztam mellé, megsimogattam, majd nyúltam a szájába. Nagyon nagy agyarakat tapintottam.- Kedves Vadásztárs! Szívből gratulálok és hasonlóan szép vadászsikereket kívánok neked! - szólt Pista barátom, és a közben megvérzett, frissen tört cserbokorágat átnyújtotta.

Ha meg majd lehúzzuk a laposba, ott megadjuk neki a végtisztességet, az utolsó falatot. De ez nem lesz egyszerű dolog. Ez nagyon nagy, irgalmatlanul megizzadunk, mire ezzel lejutunk az útra! - fejezte be mondókáját.

10

IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember