Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVI.
Sejtelmesen nagy volt a csend. A sűrűből semmiféle moccanást, roppanást nem hallottam. Csak a madarak rebbenései késztettek időnként arra, hogy odakapjam figyelmemet, de szinte ugyanabban a pillanatban tudatosult is, hogy ez a zaj nem más, mint a madárszárnyak bokorágak közötti burranásai. Távoli puskadörrenés remegett végig a völgyön. A szomszéd társaság területéről jött a lövés - bakra lőhettek. Az eredményesség lehetőségét kínáló, reményteli várakozással ücsörögtem István barátommal e fényes, szép estén. A délutáni eső portalan - csillogóvá mosta a levegőt is. olyannyira, hogy most a távoli tarnaleleszi hegyek is mintha sokkal közelebb lennének, mint máskor. A dagonya fölötti lesen, ami a völgy egyik sűrűn akácos horhosában van, most Karcsi barátunk vadászik. Oda már biztosan megérkeztek a malacok, annál is inkább, mert benn az erdőben már erős félhomály van, ott már mozog a disznó. Ám itt a vágás alatti nagy réten - a Tólaposon - még kiváló a lővilág, ide disznó még jó ideig nem vált ki. Halk neszezés hallatszik most, de csak nagyon gyengén, nagyon finoman. Valami puha súrlódás. A szóró fölött, attól vagy ötven méterre jobb irányban. De nincs folytatás: újabb és főleg határozottabb, biztatóbb roppanást nem hallunk. Megszűnt a madárforgalom a szóró körül. Az énekesmadarak is lecsendesedtek, csak a fácánok kakatolása hallatszik még, ahogy felgallyaztak alvófáikra. Bealkonyodott. A vágással borított szemközti hegyoldal, hirtelen, meredeken emelkedik, s a szóró fölött vagy harminc méterre, frissen zöld füvű kis szigetecske van. Tisztásnak talán túlzás lenne nevezni, amolyan véletlenül üresen maradt kis tar púp ez csupán. Körülötte embermagasságú, áthatolhatatlan kefesürű, friss hajtásos cserbokor- szövevény, iszalag, csipke. E szobányi kis rét jobb oldalán valami feketeség bújik most ki a bokrok közül. Könyökömmel megbököm társamat, ám ő ugyanazt a foltot figyeli. Közben a folt nő, és már kinn is van a disznó. Néhányat lép, fordul, eltávolodik a bokortól. Egyedül van, nem koca. Ez még nem jön le a szóróra, ahhoz még világos van. Ez még a sűrűben való óvatos bóklászása közben mintegy véletlenül ért csak ki erre a kis nyílt részre. Ha tovább halad, szagot kap, de ha mégsem, akkor is csak sötétedés után vált le ide a szóróra. S akkor már nem biztos, hogy elegendő lesz a fény a lövéshez. Pillanatok alatt gondoltam mindezeket végig, miközben már emeltem is a puskát. A céltávcsövön keresztül láttam, hogy a disznó már csaknem átért a túloldalra, fél méter lehetett már csak az orrától a sűrűség. Nem várhattam tovább. A lövés után vadul, eszeveszetten csörtetett lefelé, az oldalban látható volt, ahogyan tör, ahogyan a tehetetlen, nagybeteg vad rohan, zúz, gázol. Hajladoztak a bokrok, a disznó meg-megcsúszott, s egyre lejjebb és lejjebb ért. Azután meglengett egy nagy bokor, sőt néhány másodpercig ugyanaz mozgott. Majd néma csend lett. A zúgásból, a csúszásból, a lefelé haladásból azonnal tudtam, hogy jó a lövés. Ám a vadászizgalom remegtető feszültsége csak akkor kezdett oldódni, amikor a három évtizednyi vadásztapasztalattal rendelkező jó barátom megszólalt: Új Hevesi Napló 9
