Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Krupa Sándor: A megölhetetlen
nyítésétől függ fajuk és létük? Örülnek, ha sikerül ilyent kiszűrniük és búsulnak, ha „vőlegény” nem jelentkezik? De a csodasornak nincs vége. Amikor a megtermékenyített pete „lárvává” fejlődött, a szivacstest kiereszti a vízbe, hogy valahol messzebb tőle saját életét megkezdhesse... Mintha Isten kedvét találná a trükkös megoldásokban. Önmagát mulattatja vele, vagy bennünket akar mindenhatóságával elkápráztatni? Nála valóban minden lehetséges! A lehetetlen talán jobban, mint a lehetséges ! Ha a levált szivacságat vagy a világgá eresztett lárvát a kiszáradás vagy élelemhiány fenyegeti létében, egyszerűen betokosodik. Múmiává válik. Elteszi magát jobb id őre. Alszik, mint télen sok állat és növény, míg a „tavasz” rájuk nem kopogtat: ébredjetek! A fajt minden módon biztosítani kell. Ezért a darabokra szakított szivacs regenerálja magát. Elveszett része kinő. mint a leszakított gyíkláb. Sőt, ha selyemszitán átnyomjuk, az átpréselt anyag újrarendeződik, új életet kezd. Szinte: megölhetetlen. Halhatatlan! Miért nem lehet így a tökéletesebb embernél is? Leginkább korallzátonyokon élnek. Kemény anyag, talajtalan: szikla. De a szivacsnak elég egy kis repedés, egy kis hasadék, hogy megkapaszkodhasson és életet kezdhessen. Változatos formája „bölcsőben” való elhelyezkedését megkönnyíti. Vannak fajai, melyek önmaguk teremtik elő a szükséges talajt. Szinte minden lehetőségre felkészültek. Lehetetlent nem ismernek. Tudnak bővelkedni, de tudnak szűköldökni is. Holott lábuk nincs, mégis vannak helyváltoztató szivacsok. Persze olyan trükkel, leleményességgel, melyet mi alig találnánk ki. De ők, az élet „legprimitívebbjei” kitalálják és nevetnek a mi bölcs oktalanságunkon. Zseniális ötletekben Valakinél nincs hiány! Nos, a szivacs oly csigaházra telepszik, melyben már nem csiga él, hanem házbéri ő rákocska. A szivacs anyagával teljesen befedi a csigaházat a lakójával együtt. A ráknak van lába. Mozog. Ez kell a szivacsnak, hogy így új „legel őre”, táplálékban még dús, új vizekre kerülhe s- sen. Érdekes a dologban még az, hogy a rák nem haragszik a hátára telepedett szivacsra. Nem próbálja lerázni magáról ezt a „háznyi” terhet. Miért nem? Mert nem ingyen fuvaroz. A manzárdban nem ingyen lakik a jövevény. Általában kevés állat szereti enni a szivacsot. Elkerülik szúrós tőkristályai, nyálkás külseje és mérget tartalmazó anyaga miatt. Annál több ellensége van a ráknak. Ám a szivacs védelmében nyugodtan élhet. Kéz kezet mos. A szeretet szeretetet szül. Ha adok, kapok! Használhatóságával a müszivacs mai napig sem versenyezhet. Új szempontból való értékei most kezdenek ismertekké válni. Modern laboratóriumaink egyik leginkább vizsgáltja. Nemcsak azért - mint mondottuk -, hogy sok titkát ellessék, hanem mert oly kémiai vegyületeket, mérget, stb. találnak benne, amelyek gyógyászatunkban sokat ígérnek. Ezt helyesen állítja a szivacsról Shirley A. Pomponi: „Sokat tanulhatunk ezektől a primitív állatoktól!” Mit tanulhatunk? Mi, emberek, akik modern kémiai gyárakkal, elektromos mikroszkópokkal rendelkezünk? Mi, világhódítók? A „legprimitívebb” növényállatoktól? Igen! Mi! De nem a legprimitívebb teremtményektől, hanem Alkotójuktól, a Teremtőtől, aki a legprimitívebb alkotásában is imádatra méltón csodálatosan tökéletes. Minden teremtmény Isten nyitott tenyere. Tele évmilliók vonásaival. Én ezen a tenyéren ülök. Tenyérolvasó vagyok. Kutatom, nézem, csodálom ezeket a vonásokat. És elmerengek azokon, amiket rajta találok... 48 IX. évfolyam 8. szám - 1999 augusztus
