Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: A régi Magyarország serfőző ipara
Bihar vármegyei Méhes. Szintén méhtartásáról kaphatta nevét az az 1255-ben elajándékozott Abaúj vármegyei Méhlyuk falu, amely a jászói monostor birtoka lett. Méhviaszkészitők lakhatták a Bihar megyei Sonkolyos falut, amelyet 1256-ban említett egy oklevél. A sonkoly szavunk méhviaszt jelent, s a gyertyakészítés alapanyaga. A sonkolyt, a méz kiválása után visszamaradó virágport, holt méheket s egyéb szerves anyagot tartalmazó tisztítatlan méhviaszt használták fel a tiszta viasz készítésére, s igen keresett cikk volt az egész középkortól a XX. századig. A viasz volt a kizárólagos nyersanyaga az egyik legfontosabb világítóeszköz, azaz a gyertya készítésének. A sok, méhtartásból élő, arra szakosodott településre nem csupán a magas alkoholtartalmú méhsör készítése miatt volt szükség. A méz volt az Újvilág felfedezéséig meg nem ismert nádcukor előtt az egyetlen édesí- tésre, édesség készítésre szolgáló nyersanyag, s a méztermelést ez is fontossá tette. Viszont szerintem ennek a kiterjedt méhtartásnak a világításhoz nélkülözhetetlen gyertya előállítása miatt volt szüksége a társadalomnak. Ezenkívül faggyút is használtak a gyertyakészítéshez, de világítottak olajjal, szurokfáklyával, stb. A méhtartás az adózás alapját képezte. A méhek után a XVIII. század végéig az egyházi és világi földesúr és az állam méz-, mézsör- és viaszadót szedett. Elsőként István király rendelte el a tized fizetését az egyháznak mindenféle terményre. Ebből következett, hogy a méheket is a tizedköteles jószágok, az ún. kisebb dézsmák közé sorolták. A dézsmát általában természetben fizették, de gyakran olvashatunk a méhtized pénzzel való megváltásáról is. A beszolgáltatott tized igen jelentős értékkel rendelkezhetett, erre utalnak azok az oklevelek, amelyek a méhtized eladományozásáról szólnak. A méhtartásra alkalmasak voltak erdeink, ahol elsősorban - az amerikai akác behozataláig - a hárserdők szolgáltatták a nyersanyagot. De kiválóan alkalmasak voltak méhtartásra a vizes rétek és lápok helyenként erdőkkel (vadkörtés, vadalmás, stb.) tarkított világa. A középkorban különösen jelentős méztermelő terület volt az egykori Bihar megye, ahol a kettős Sárrét közel 1000 km2‘es világa réti méhészeinknek adott otthont. A magyarországi serfőzés eddig ismert legkorábbi forrásadatai is kolostorok javadalmazásával kapcsolatosak, s már a XI. századtól kimutathatóak. Ezek azonban nem a monostoroknál, szerzetesi felügyelettel történő serfőzésre utalnak, hanem paraszti tevékenységre. A kézmüvesipar történetének a kutatása - éppen ezzel összefüggésben - ezért a háziiparból eredezteti a serfozést, amelyet elsődlegesen nők végeztek. Ezt támasztják alá, a háziipar jelleget, a legkorábbi hazai serfőzésre utaló források, akár a százdi apátság szolgálónépeinél, akik házanként tartoztak ezt előállítani. Hasonló a helyzet a szentjobbi monostornál is, amely többek közt három ház (értsd itt család) serfőzővei is rendelkezett. A Romfós sereR megfétérőíWagjparorsjdgon A nyelvészeink szerint az eredetileg sárga jelentésű ser, sör és komló szavaink még honfoglalás előttiek. A kétfajta serfőzés, vagyis a mézből és a gabonából készült ser fogyasztása, valamint készítése Magyarországon a XI. századi okleveles anyagból igazolható. Az 1067-es százdi alapítólevélben a monostor 6 jobbágyának a kötelessége volt 3 köböl méhsert, továbbá házanként két köböl sert adni. Ez utóbbi a gabonából főzött sörre utal. A komlós serfőzés ismerete ázsiai eredetű. A sörhöz adott komló egyrészt az italnak kesernyés utóízt kölcsönzött, s hosszabb eltarthatóságot biztosított. A komlós sört a VIII. században a finnek, de a honfoglaló magyarok is ismerték. A komló ismeretét ázsiai népeknek köszönhetjük, akik a kinin felfedezése előtt a maláriás megbetegedőknek, a magas láztól hidegrázásban szenvedőknek komlóból főzött teát adtak. Más gyógyászati értékei is 28 IX. évfolyam 8. szám - 1999 augusztus
